Családi koncerttel búcsúztunk Bowling Green-tôl. Utca közepén egy színpad, mikor oda érkeztünk egy nô énekelt kánkán szoknyában, a fején egy piros bugyival gyerekeknek a bugyiban éneklésrôl. Egy félakusztikus koncertet játszottunk én is a fejemre húztam egy nyúlsapkát. A színpad elött gyerekek, mögöttük a szülôk, azok mögött meg a nagyszülôk. Oldalt tinik. A város annyira megszeretett, hogy október 1-re visszahívtak koncertezni. Épp lett volna egy szabadnapunk. Napról napra bôvül a koncertlista. Ma reggel az étteremben odajött hozzánk egy férfi, hogy nála is lépjünk fel, de ezt lazán jövôre tettük. Tegnap délután egy sikátorban beszállt zenélni a Karcsi meg a Zolipeti. Peti a második emeleti tûzlétráról gitározott lefelé, nagy tömeg gyûlt össze, sugdolództak: “Itt játszanak a magyarok!” Mi rádióinterjúra mentünk a szomszéd városba, ahol ma játsszunk. A Plastic People-lel. Nagyon jó fejek, cseh legenda cseh humorral, az öreg szakszofonos mindent elfelejt, koncert végén általában nem tudja, hogy most lett vége, vagy most kezdôdik. Egyébként botanikus, és néhány hónapja annyira bergott, hogy elaludt a növények között. Nem volt pulzusa, azt hitték, hogy nem él, és koporsóba tették. A halottas házban ébredt, majd annyira kiakadt a helyzettôl, hogy lement a legközelebbi éjelnappaliba és újfent berúgott. Ma reggel kinézek az ablakon és ott tájcsizik a cseh basszusgitáros csaj amerika közepén a reggeli napfényben, az álmos szaxofonos meg cigarettázva nézi.