Szóval megérkeztünk Los Angelesbe. Egyenesen a partra mentünk fürödni. Egy jamaikai kajáldában halat ettünk. Aztán belebambultunk a los angeles-i beach hétköznapjaiba. Emberek futnak leizzadva, biztos Doors megy az Ipodjukon. Nagyon sokan futnak amerikában. Férfiak heverésznek a homokban, mellettük a csokibarna barátnô, meg a szörf. Tanulnak, dumálnak, simogatják egymást. Jól esett a tenger, a sós levegô, októberi nap. Aztán bementünk a koncerthelyre, de kiderült, hogy a koncert máshol lesz , mert a rendôrség a hétvégén bezárta. Elmentünk los angeles-i nevezetességeket nézni, mint emberek nevei járdába vésve, sztárok kertjei, aztán Sunset boulvárra hajtottunk, és egy mexikóiba kajálni. Az étteremben valahogy minden arra blazírozott, hogy jól érezzük magunkat. A pincér -valószínû tulajdonos- tetôtôl talpig fehérben, fehér napszemüvegben, fehérre festett hajjal, és fehér koponya nyaklánccal üdvözölt és leültetett. Kirendeltünk egy kör maragaritát, és arról kezdtünk emelkedetten diskurálni, hogy ez az utolsó elötti koncert, és holnap este San Franciscoban lesz az utolsó, amit persze megünnepelünk majd. Mindenki kiválasztotta azt az italt amivel le fog részegedni az utolsó koncert után. Karcsi valami koktélt kívánt magának elôre, Janinak is jobban esik majd a margarita, néhányunkat a “viszki”, meg a “sör” szavak hagyták el. Addig- addíg beszéltük a jövôt, míg a fejünkbe szállt a margarita. Vigyorogva értünk a koncerthelyre. A plasztik emberek persze megint ott voltak, s hamar levették, hogy nem vagyunk józanok. Nagy mozgások mentek a bárpult körül, egy lengyel lány volt a pultos, aki folyamatosan itatott bennünket. Mire a színpadra mentünk, nagyon meg akartuk mutatni, kik is vagyunk, de a janó ritkán találta el a kongát, én is nehezen fókuszáltam a mikrofonra, s állandóan arról akartam faggatni a los angelesieket, hogy mi is az a Los Angeles, oké, hogy van tengerpart, meg sok híres ember, meg stúdiók, meg amerika minden pontjából ide özönlenek a sztárjelölt csajok, humoristák, színészek, sminkesek zenészek, na mindegy. Nem kaptam a koncert alatt választ, utána meg már nem is érdekelt. Kicsit rossz érzésem van ezzel a várossal. Ez valahogy kijött. Az elôzô zenekarom, az Andersen énekese itt született és itt halt meg kábítószer túladagolásban. Én kilencvennégyben itt töltöttem három hetet, hogy az Andersen leszerzôdjön egy kiadóhoz, de nem lett belôle semmi. Illetve miután hazamentünk feloszlott a zenekar és David meghalt. Nem volt jó nekem itt lenni. Nézegettem az utcákat, hol lakhattunk akkor. Idegennek tûnt minden.
Aztán a koncert után a Plastic People kiakadt, hogy egy számmal többet játszottunk, mint lehetett és ôk csak fél órát játszottak. Legalább egy órás hezitálás után kocsiba kerültünk, és elindultunk a szálloda felé, de a hátsó ajtó kinyílt, és a kanyarodó kocsiból a hangszerek Los Angeles utcáira hullottak. Méltó befejezése az estének.

Aztán másnap San Francisco. Utolsó koncert. Letértünk az autópályáról, és a tengerparton mentünk majdnem végig. Kaliforniai tengerpart hihetetlen. Nagy sziklákat csapdos az óceán, fókák heverésznek a partokon, pelikánok a vízben. Átvágtunk egy nagyobb sivatagi részen, sehol semmi növény illetve csak fû, meg fekete színû marhák. Itt-ott szôlô ültetvények. Keselyûk, sasok. Itt nincs vidéki romantika. Az ültetvény hatalmas, iparszerûen sivár. Karcsi naroncst szeretett volna enni fáról frissen, állítólag úgy édesebb.
Megálltunk egy kis benzinkútnál, kb. 150 mérföldre San Francisco-tól. A kút felett egy különös kert volt, mindenféle indiai szobrokkal, vásznakkal festményekkel, hangszerekkel csilingelôkkel, kusza kis lépcsôkkel. Indiai zene szólt, gyerekek játszottak fa tetejére tákolt fonott odukban, lányok meditáltak teával a kezükben, fiúk kopogtattak üveglapokon. A kert tetejében egy színpad volt naív festmányekkel, giccses, de gyönyörû mûvirágkkal díszítve. Itt koncerteket szoktak rendezni minden hétvégén, mondta a tulaj, jöhetünk mi is, ha akarunk.
Aztán megérkeztünk San Franciscoba. A koncerthely tágas, sok, ember, négy zenekar, mi lépünk fel utoljára. Mindannyian fáradtak vagyunk, tegnap este mi már lezártuk Los Angelesben a turnét, ez már olyan ráadás. Nyugodtak vagyunk, boldogok, hogy vége, hogy jó helyen vagyunk, hogy sokan vannak, hogy néhány nap múlva utazunk haza. Aztán a koncerten alig bírtunk talpon maradni, mindenki az utolsó tartalékait rakta bele. A Bana azt mondta, hogy többször azt hitte, ott fogunk összeesni a színpadon.
A koncert után odajött a Dead Kennedys énekese, Jello Biafra. Van egy kiadója és érdekli a zenekar, a Karcsinak külön gratulált.
Nem kellett már több. Üres hétköznapokra vágyunk. Ne történjen semmi, napokig, hetekig. Töltôdni kellene, akkumumlátor, család, gyerek, kert fa, állatok.
Péntek, szombat nem csináltunk semmit, de semmit tényleg. Szombaton erdôbe mentünk, többezer éves fákat néztünk Red Wood –ban. Nem sokat beszélünk, kevés mozdulattal beérjük. Szombat este kerti sütés volt a Bennél. Van egy vak pitbullja, aki nagyon kedves, de nem szabad tôle félni, mert nem lát, de nagyon érzékeny, és azonnal nekedmegy. A ház kerjétbôl rálátni San Franciscora, és az öbölre. Tegnap este stúdióztunk, és beszéltünk a következô turnékról. Májusban San Franciscóban lemezfelvétel, június-júliusban amerikai turné, majd ôsszel ismét egy turné itt. Hazafelé a hídon át a kocsiból letekert ablaknál néztük az hatalmas lángokban égô San Francisco környéki hegyoldalt. Megginél lakunk a belvárosban, felajánlotta, hogy itt lakhatunk a lemezfelvételek alatt is. Gulyáslevest fôzött Jani. Ez volt a társaság felének a búcsúestje. Most mentek épp el. Mi négyen maradtunk, még dolgozunk pár napot a stúdióban és szerdán követjük ôket.