Délelött. Bowling Greenben ülök megint. Bejöttem kávét, meg süteményt enni. A többiek még alaszanak. Ahol tegnap játszottunk, ma hangszóróból a keringô lemez szól angolul: “what will be?”. Minden olyan szimbólikus, illetve minden szimbólikusan láttatja magát ma nekem.
Nem kérnek pénzt az ennivalóért. Ide visszajöttünk, szeptember elején itt kezdtünk, és visszahívtak.  Teltház volt tegnap este. Ülve táncolós koncert, Bowling Green kisváros nagy egyetemmel. A kávézó is inkább hasonlít könyvtárhoz, vagy antikváriumhoz. Emberek ülnek szanaszét, hallgatják a zenét, beszélgetnek, olvasnak, tanulnak, esznek. Régi képregények, bakelit lemezek mindenütt. Tegnap a könyvlapok közöt játszottunk. Visszaszámolunk. 22 koncert volt eddig, és már csak 8 van hátra. Utolsó negyed, ennek a vége, annak az eleje. Ezt ebben a városban érezzük legjobban. Három hete még ismerôsként búcsúztak el, tegnap már barátként fogadtak.
Az elôzô két nap megjártuk Washingtont. Az esti koncert után bejelentették a szenátusban, hogy nem támogatják állami pénzzel a rossz helyzetben lévô pénzintézeteket, erre reggelre akkorát esett a dollár, mint még soha világválság óta. Tönkretesszük Amerikát is? Ahogy a fiúk otthontalan tekintetébe nézek, úgy érzem képesek vagyunk rá. A koncert Washingtonban is akkusztikus volt, a Karcsi csak kongázott, mi bárszékeken ültünk, sok játékkal zenéltünk. Volt elöttünk egy lányzenekar, Neshvilbôl, olyan igazi amerikai szerelmes lányok gitároznak, csellóznak, énekelnek szerelemes dalokat. A közönségük szerelmes lányokból és egy szerelmes fiúból állt, aki csillogó szemekkel végigénekelte az egészet úgy, hogy akkor sem vette le tekintetét az énekesnôrôl, ha becsukta. Kis amerikai polgári hétköznapok. Minden olyan európai, vagy emberi…, nem tudom melyik. A civil amerika szimpatikus, nagyon szimpatikus. Nincs feszkó, nincsenek ellenség képek, nincs harc, fenyegetettség, könnyedtség van, nyitottság, szeretet, és szeretetvágy.  Senki nem érzi, hogy lemarad valamirôl. Nem nagyon beszélnek örök életrôl, meg az utókor számára itthagyható nyomokról. Tudják, ha átmennek a piroson, elüthetnek valakit, akinek baja lesz, ôket meg súlyosan megbûntetik, ha cigarettáznak meg fognak betegedni, nincsenek olyan példák, hogy az öreg John bácsi is nyolcvan éves koráig szívta. A Marlboro reklámembere, aki plakátokon évtizedekig feszített lovon, meghalt tüdôrákban. Nem tudom, hogy hogy csináljuk mi otthon, hogy ez nincs így illetve így van, de mi nem így látjuk. A civil amerikában nincsenek a felszínen elhomályosított, szájról-szájra terjedô népi hazugságok, most arra a civil polgári amerikára gondolok, aminek nincs köze az amerikai politikához, sem az amerikai tömegkultúrához. Egyszerûen próbálnak önazonos életet élni emberek, taníttatni a gyerekeiket, örülni minden jónak. Ez a réteg nagyon nagy amerikában, és a világ felé is visszafogott, tapintatos. Szeretne nyitott demokrata elnököt, épp azért, hogy gondolnia se kelljen a politikára. A kávézó tulajdonos idôs apukájának volt egy ötlete tegnap este, hogyan lehetne nekünk nagyon gyorsan befutni itt. Írjunk egy “Obama” dalt és mindenkit megnyerünk. Ez volt eddig a legvalószínûtlenebb mondat. Naív felütések, de most ezt élem, és nem várom meg, míg egy másik tisztább képet jelenik meg az egészrôl. Akkor majd megint nekifutok.
A washingtoni hely hangmérnöke egy fekete zenész fickó, aki meghívott jövôre Washingtonba a nyári fesztiválra, amit ô szervez. Vendégül látna bennünket a házában. Egyébként Hollywoodban élt profi zenészként. Többek között James Brown-nal zenélt. Minden mondata után iszonyú harsányan felkacagott. Szinte beteges nevetés ez, ami annyira üdítôen hatott mindenkire, hogy sírtunk a röhögéstôl. A Tomi szerint ez egy pszihikai fogás a részérôl hangulatfokozó módszer, hogy fenttartsa a saját és a környezete hangulatát. Lehet, de ha ilyen jól mûködik mindannyian meg szeretnénk tanulni.
Ma nem utazunk sokat, holnap sem, azután igen, utána nyugati part. Itt most hideg van, ott negyven fok. Idôjárás. Nincs kedvem minden nap írni, inkább napszemüveget kellene szereznem valahonnan.