Milwaukee. Persze megint reggel van. A tévében mindenhol az Ike nevû hurrikánról tudósítanak. Szélfújta emberek állnak a viharban piros dzsekiben és vesézik a helyzetet. Háttérben vagy tomboló tenger, vagy házak ablakait deszkázó apukák. Az elôrejelzések szerint mi már csak a vihar szélével fogunk találkozni valahol Kansas-ben.
Tegnap este itt játszottunk. Nagy csillogó márvánnyal teli terem, vigyorgó helyi hangtechnikus, aki megérkezésünkkor a földön hemperegve fotózott le bennünket. A koncert után sokan jöttek aláírást kérni. Idôs amerikaiak is voltak köztük. Sokat beszéltek Prágáról, mi lelkesen bólogattunk, szerintem azt hitték, hogy mi vagyunk a Plastic People, vagy a Plastic People meg a Little Cow az ugyanaz, illetve Budapest meg Prága az  amerikából nézve tulajdonképpen egy. Emberek valahonnan Kelet-Európa közepérôl itt vannak és zenélnek. Idônként a csevegés alatt mondtak néhány cseh szót ajándékba. Egy magyar fiú azt állította, hogy ô nagyon szereti a zenénket, egy haverjától töltötte le, de nem tudja, melyik albumomot. Magyarázta, hogy mi olyan rap szerû zenét csinálunk, én kétkedve bólogattam, van egy két rap szerû dolog a zenénkben, de.... Erre elôszedte az ájpodját, és bedugta a fülembe. Az apró monitoron megjelent rólunk egy fotó, és elindult az “Az a baj” a Belgától. A srác nagyon zavarba jött, elnézést kért és gyorsan megvette a lemezünket. Mondtam neki, hogy nekünk ez nem ciki, sôt. Visszamentem az öltözôbe, és felvettem a véres fehér hentesköpenyemet, és kezemben a törött fûrésszel bejelentettem a Plastic People tagjainak, hogy most visszamenôleg minden nézeteltérést rendezünk a magyarok és csehek között. Az öreg szaxis Mátyást és Ferencz Jóskát emlegetve lenyugtatott, hogy már minden a legnagyobb rendben van, mi egyek vagyunk a világ szemében.