Chicago, az komoly, hát hosszú lesz. Elôször is pénteken megérkeztünk, Tomi várt a szállodánál, kamerával. Ettôl kezdve amerikai botladozásaink rögzítven lesznek. Percekig csak forgatott a kamera mögül, és nem szólt semmit. Meg sem tudtuk kérdezni hogy mi van otthon. Aztán bementünk Chicago belvárosába, ahol a hétvégén két fesztiválon is részt vettünk. Az egyik a chicagoi világzenei fesztivál, ameinek keretében péntek este a Martyr’s nevû helyen, szombat este pedig az Empty Bottle klubban játszottunk. A kettô között szombat délután felléptünk az Hyde Out Block Party nevû, híres chicagói indie fesztiválon.
Ôrület volt az egész hétvége. Péntek este fáradtak voltunk. Elöttünk egy kanadai rajzfilmzenekar játszott “lolka-bolka” -szerû slágereket hihetetlen fapofával, minderre egy chicagói balettáncos kígyózott a közönség között. Abszurd volt, tetszett. A managerünk azt mondta, hogy ez egy fontos fellépés lesz, számíthatunk kiadók, meg producerek megjelenésére. A helyi rádió is ott volt és élôben közvetítette a koncertünket. A közvetítés zenei szerkesztôje megkérdezte, hogy a: “Frenky took away my blaser…”, azaz a “Feri elvitte a kabátom…”, hogy azt játsszuk- e, mert az a kedvence, és a “Virágok a réten”-t, mert az a másik. A fáradtságra rá jött egy kis görcs is. Megtelt a hely, és minden macera ellenére jó volt a koncert, a helyiek nagyon dícsérték, bár a közönség visszafogott volt, kicsit arisztokratikusan kezelték érzelmeiket. Nem csalódtunk, de megjegyeztük, hogy talán a chicagóiak visszafogottabbak. Biztos nagyon sokféle zenét hallanak nap mint nap jó elôadóktól.
…, na de aztán a másnapi két koncert erre alaposan rácáfolt.
Kora délután érkeztünk a Hide Out fesztiválra. Napsütés, Chicago széle, raktár jellegû környék, vigyorgó barna de mégis szôke fiú fogadott. Mindenkihez volt egy-két hízelgô szava, milyen szép a neve, milyen szép a szeme stb., Petivel lefényképezkedett, aztán elmondta, hogy bármire szükségünk van, intézi. Hatalmas éteri zúgás jött valahonnan, a színpadon viszont nem volt senki, illetve pár ember nézett le a közönség felé. Felmentem, és hihetetlen látvány fogadott. Az elementális kozmoszi zenét kábé 50 gitáros gerjesztette. Egyszerre gitároztak ugyan abban a hangnemben a nagyszínpad elött a közönség között. Dagi gyerek verte a csillogó zöld dobját, punk csajok gitároztak, új hippi fiúk szólóztak, gyerekek kóvályogtak közöttük, kis csöves erôsítôk sírtak mindenütt. Egy fehér ruhás, fehérre meszelt arcú megváltó szerû alak kántált hosszúra nyújtott szavakat mindezek tetejében egy dobogón. Megdöbbentô látvány és zenei élmény volt. Minden benne volt, ami amerikában a gitározást, zenélést jelentheti. Felszabadító volt, forradalmi, összetartó, monumentális, laza, ôserejû. Aztán vége lett, persze legalább 10 perc volt, mire mindenki le tudott jönni onnan, aztán fogták egyenként a kis erôsítôiket, gitárjaikat és hazamentek. A kisszínpadon Lou Reed szerû dalokat játszó zenekar adott koncertet, azután jöttünk mi.
Nagyszínpad, sütött a nap. Belecsaptam. Az elsô akkordoknál általában érzem, hogy milyen lesz az egész koncert. Sokan gyûltek össze a színpad elött és lüktetni kezdett minden. Végignyomtuk a koncertet, a közönség szeretett. Ez volt életünk elsô amerikai rockfesztivál élménye. Jó érzés, sokat hallott fülek megdöbbenve mosolyognak a keleteurópai ska-ra, mi meg félmesztelenül ugrálunk. Annyira szétgitároztam a kezem, hogy csupa vér lett a gitárom. A Karcsi három dobverôt is eltört egy szám alatt volt, amelyiket egy kézben négy dobverôvel dobolt végig.
Aztán mindenki gratulált, kajálás, a kisszínpadon meg elindult a Dan le Sac nevû angol zenekar. Egy kedves harmincas dagi mérnôk egy laptop mögött, mellette egy-két kütyü, és vele egy mellig érôen szakállas munkatársa. Elektropopot nyomnak sok radikális szöveggel. Néha valamilyen nagy fekete könyvet vett elô az énekes, és abból rappelt. Velük már találkoztunk valamelyik fesztiválon talán Hollandiában. Aztán jött a Plastic People. Le vannak már ôk is amortizálva erôssen. A szakszist úgy támogatták a színpadról le meg fel, majd nem figyeltek rá, és elkóválygott.
Ekkor a kisszínpadon jött valami, ami mindent átírt, amit addig a koncertezésrôl, zenélésrôl képzeltem. Már a korábban feltûnt az öltözôben három furcsa alak, zenekarnak tûntek, nagy bajússzal, dajerolt hosszú hajjal. Ezek vagy nagyon jók, vagy nagyon semmilyenek-gondoltam. Kisstílû, elhamarkodott elôítélet volt. Azzal kezdték a koncertjüket, hogy felgyújtották a dobot közönség között, égô dobverôkkel doboltak rajta, majd az énekes egy kukát húzott a dobosra, az meg a kuka alatt nyomta tovább. Mindezt nem a színpadon, hanem komolyan a közönség között tették, iszonyú energikusan, tök jól zenélve. Néhány perc múlva már a színpadon is közönség örjöngött önkívületben. Az énekes belebújt a kukába, a tömeg meg örjöngve emelte fel és adták egymásnak kôrbe, ô meg énekelt. Kezek a tömegbôl óvatosan tartották a mikrofónzsinórt, miközben mindenki arcára ôrült mosoly ült ki, mintha valami szarnak itt lenne a vége és kezdôdhet valami új. Eközben a harmadik tag, a gitáros zúzta a rockot valahol a tömegben. Aztán a dobos a nagydob tetejére került, a tömeg tartotta magasba a nagydobbal együtt, az emberek a magasba emelték neki a dobszerelés többi részét is ô meg püfölte. Aztán felkerültek a színpadra, ahol egy mûelefánt állt, amit az akkor már színte teljesen meztelen zenekar megmászott és meghágott, majd ismét a tömegbe vetették magukat. A nevük: Monotonix, - freedom fighters of Izrael. Izraelbôl jöttek, Tel-Avivból. Ott találták kia az egészet. Hat hónapos turnén vannak, mesélte az énekes utána. Neki is tetszett a koncertünk-mondta, én a radikális performanszuk után kicsit szégyeltem a konzervativizmusunkat. A feleségéhez haza kellett mennie két hétre -folytatta-  mert különben elvál. A dobos közben a háttérben egy asztalon mérte fel a tûzkárokat, majd közel fél órán keresztül renoválta gondosan a dobját. Holnap is fel kell gyújtania Kanadában.
Aztán adtunk két riportot és összefutottunk egy nyolcvanegy óta kint élô szobrász srácal Miklóssal, aki képbe hozott bennünket, hogy hol is vagyunk. A Hide Out fesztivál az a hely, ahol az szervezôk jó érzékkel válogatják ki az épp legizgalmasabb, legújabb zenekarokat. Ez az a hely ahol a dolgok születnek, illetve elsôkét beleláthatsz a világ, illetve Amerika legeredetibb, legújabb kezdeményzéseibe. A riporter csaj hajtogatta, hogy az tetszett neki a Little Cow-ban, hogy tök erôsen érzôdik a keleteurópai hatás, mégis tök modern. Eléggé szét volt esve, elnézést kért, hogy amit kérdezett arra ô felelt, és már nem tud mit kérdezni. Felpattant és elviharzott.
Aztán jött az este. Klubkoncert. Teltház. Ugráló tömeg, vigyorgó lányok. Csak annyi volt a különbség Budapesthez képest, hogy itt némelyik lány cowboykalapban volt. Egy srác megköszönte, hogy végre össze tudott jönni egy csajjal. Ez már hónapok óta nem sikerült. Jó hatással vagyunk rájuk mindenhol. A koncert sokszor az ôrület határát súrolta, az iztaeli freedom fighters-es zenekar meg ránk volt jó hatással.
Chicagót bevettük. Elfáradtunk. Este még kicsit összevesztünk, az “aludni vagy enni” problematikáján, aztán arra aludtunk el a Petivel, hogy a tévében egy ember bemászott egy hatalmas jeges vízesés tetejére a szakadék fölé, a sodrás tolta a lábait lefelé, nem bírt megmozdulni. Öngyilkos akart lenni, de meggondolta magát. Mentôcsapat jött, viszont az ember ereje már elfogyott. Elesett. Ekkor reklámot vágtak be, és nem tudjuk, hogy mi lett a vége, mert elaludtunk. Peti szerint meghalt.