Minneapolisban vagyunk. Ma este koncert lesz egy klubban. Tegnap nem csináltunk semmit, illetve reggeliztünk a szállódával szemben lévô Denny’s –ben. A reggelizés mindig meghatározó. A város szélén vagyunk az autópálya mellett. Mindenhol étterem, és rengeteg autó. Az emberek nem gyalogolnak. Egyik busztársaság így hirdeti magát: Nobody walk! A zebra is fele olyan keskeny mint otthon. Csak libasorban tudunk átmenni rajta. Próbáltuk az új számokat az egyik szállodaszobában, aztán elmentünk dobért estére, egy minneapolisi kertvárosba. Minden olyan volt, mintha a Rómain lennénk. Kis régi házak, kiskertek, benne veteményes, meg olyan illatú virágok, amik a nagymamámnál voltak falun. Mûanyag ôzike a kertben. Robinak honvágya lett. Egy srác kicsoszogott mackóban, kipakolta a garázsból az ötvenes éveket idézô motorcsónak mellôl a dobszerkót. Bevezettünk a belvárosba. A Robitól megkérdezte a szomszéd autós mosolyogva, hogy tudja-e hol van, miután elévágott. Estére vendégségbe mentünk a Ben szüleihez – ô az amerikai manager. Apukája máramarosi háttérrel, de már amerikában született. Anyukája ôs new yorki. Nagyon kedvesek voltak, egy 27 emeletes luxuslakóház a belvárosban felhôkarcolók között. Etettek itattak, Ben gyerekkori képeit nézegettük. A végén anyukája boldogan nyugtázta, hogy ezek a magyarok beszélgetnek. Aztán ellátogattunk a mai koncerthelyre együtt, ahol a Plastic People játszott aznap este. Mi már nem akartuk meghallgatni ôket. Inkább kint dumáltunk két helyi sráccal, az egyik írónak vallotta magát és úgy festett, mint akinek köze van pinokkióhoz, zakóban volt, kis sildes sapka, szôke szöghaj, zakó és selyem sál. A másik meg a Tom Sawyer halgatag szakállas barátja. Van valami Gyilkos Lányok nevû garázsrock zenekaruk, de még soha nem léptek fel.