Burlington egy gyönyörû hely. Kompon kellett átmennünk, az úton figyelmeztetô tábla, hogy medvék átjárásra lehet számítani. Mindenhol fákat látni, Burlington mellett akkora egybefüggô erdôség van, mint Magyarország. A Bana felhozott reggel a szobába egy kézzel rajzolt térképet, amin a kisváros és környéke látható. Itt lehet síelni, sznóbordozni, kirándulni, a tavakon horgászni, vitorlázni. Paradicsom. A vidék neve Vermount.
A kisvárosban sok helyes ember él, egyik étteremben egy nagymama basszusgitározott duóban egy nagypapával, aki zongorázott a vacsorázó közönségnek. Mi az utcáról bámultunk be, a nagymama háttal ült, a nagypapa szembe velünk, és nagy átéléssel bólogattak a zene ritmusára. A nagymama valahogy megérezte, hogy nézzük, felénk fordult és elmosolyodott, mi visszavigyorogtunk zavartan és odébb álltunk.
A koncertrôl nem írok, mert semmi különös nem történt, a Plastic People-el játszotunk megint. Most már egyértelmûen Kistehén fanokká váltak. A basszusgiáros lánynak a kedvence a Virágok a réten, a gitárosnak a Feri, az öreg szaxis meg amblokk szeret bennünket.
Másnap Bostonba utaztunk. A Ben is velünk van New Yorkig. Ô az, aki az egész turnét megszervezte. Együtt utaztunk a kocsiban. Már hetek óta erôlteti, hogy a koncerteken játsszunk új számokat is, amiket majd felveszünk New Yorkban és San Franciscoban. Ezek a számok még nincsenek kész, nincsenek begyakorolva, nincs szöveg. Nincs a turnén agyam arra, hogy a buszban írjak, örülök, ha a koncertre tudok koncentrálni, meg nem szabad olyan számot játszani ami nincs kész, mert néhány rossz másodperc is tönkretehet egy koncertet, és itt Amerikában nem akarunk kísérletezni. Szóval ezt jól megbeszéltük, mondta, hogy annyit veszünk fel, amennyit akarunk, illetve tudunk, ô azt szeretné, ha elkezdenénk együtt dolgozni az új anyagon, jutunk, ameddig jutunk. Mindenki megnyugodott.
Bostonban megint a Plastic People-el közösködtünk a közönségen. Minden csehül volt kiírva, szóval ez az este elsôsorban róluk szólt, kicsit olyan volt, hogy ha már itt vagyunk akkor mi is játsszunk. Nem volt hosszú a koncert, sok cseh, és amerikai, néhány magyar nézô. Az egyiknek nem tetszett a borító, mert egy nôt fûrészelnek ketté és ez egy nônek nem jó látvány, mondta. Amásik srác kifogásolta, hogy a borítóra nem magyarul van írva hogy kistehén. Otthagytam ôket.
Ma nagy nap, talán a legfontosabb koncert lesz a turnén. New Yorkban játsszunk, a Joe’s Pub-ban.  Fontos hely a város szívében, sok fontos emberre lehet számítani, kiadók, ügynökségek, eljön többek között Letterman Show zenei rendezôje.
Karcsival azon röhögünk, hogy Magyarországon akkor lettünk platinalemezesek, amikor tönkrement a zenei ipar, és a platinalemez olyan kevés eladott példányszámot jelent amitôl továbbra is csak hobbyzanakarként létezhetünk, aztán kimentünk Európába, ahol addig még viszonylag el lehetett adni cédét, már kint sincs az mint 5-10 éve. Aztán turnézni kezdtünk elôször Németországban, erre ott olyan erôs recesszió lett, hogy a fiataloknak nincs pénzük koncertre járni, ezért a koncertszervezô ügynökségek is sorra tönkrementek, erre kijövünk Amerikába, esetleg jó helyre is kerülnénk, mi 10 perc alatt sztárok lehetnénk, csakhogy Amerika gazdasági válságba kerül, és bezár. Olyan, mintha valaki bennünket küldene egy világ körüli útra, hogy zárjunk be mindent. Az utoló csukja be a kaput!
Lefekváés elött még egyeztettünk, hogy ki mit lopott el eddig a szállodákból. Karcsi Quebecbôl a szappant, nem tudott ellenállni, viszi haza, Zoli törülközôt, én kókuszos arckrémet, már nem emlékszem, talán Chicagóból, Jani egy fürdôköpenyt, de azt talán még hollandiában volt. Reggel az amerikai managerünk Ben megjelent egy szállodai párnával. Ô is benne van a buliban.