Egy napot utaztunk Madisonból Lincolnba. Ez már Nebraska államban van, ami azt jelentette, hogy Wisconsint elhagyva át kellett szelni Idaho államot. Kb. 800 kilóméter. Szerencsére tegnap este nem volt koncert. Bárhol álltunk is meg, mindenhol fociztunk. Az autópály fizetô sorompójánál el is zavartak.

Egy ismeretlen kisvárosban ebédeltünk, ami megint egyetemvárosnak tûnt. Úgy néz ki, mintha Amerikában mindenki volt, van, vagy lesz egyetemista. Vajon hol tanulnak azok, akik egyszerû vízszerelôk, vagy kômûvesek lesznek. Karcsi szerint azok is egyetemisták itt, csak megállnak az elején, és szakosodnak.

Lincoln már Amerika belseje. Ide túrista nem jön, meg bevándorló sem. Itt minden sokkal egyszerûbbnek tûnik, mint máshol. Szélesebbek az utak, a sok teherautó, meg tehervonat gyárakat sejtet. Nagy kertes elôvárosok, régi kocsik, sok minden nem csillog annyira. A kajáldában nics kávé, a használt könyvesbolt kirakatában a poros, salátaleveles amerikai irodalom között fekete-fehér házimacska alszik. Jól érezzük magunkat. Este koncert. Bárhová bementünk a plakátjaink kint lógtak a falakon. Az eladók olvastak rólunk az újságokban, aláírást kért az egyik , a másik szégyenkezett, hogy az egyik ennyire elragadtatta magát. Megköszönték, hogy eljöttünk Nebraskába is. Korábban az internetre beírta valaki, hogy mi olyasmit tudunk, amit amerika már rég elfelejtett. Madisonban odajött hozzánk egy férfi, hogy a zenénkkel és az elôadásunkkal az életet hozzuk ide vissza. Nehéz mindezt egészséges távolságtartással kezelni.

A hely, ahol játszunk már sokat látott. A tulaj egy western film kiöregedett fôszereplôje, John Wayne egy közeli rokonának mosolyával fogadott. 1932-óta áll a lapos faház, középen hatalmas táncparkett, oldalt többszáz asztal, kint süt a nap, korlát van kikötni a lovakat, Harley motorosok mennek az úton sisak nélkül valahová. Kedd délután. A legjobban a távolban megszólaló hosszú mély vonatkürt hangja tetszik. Azt nem látom, ezért épp olyan maradhat, mint a filmeken.