A hétfô reggelt autószereléssel kezdtük. Mivel Tomi is csatlakozott a csapathoz, át kellett szerelni az utolsó ülést, hogy elférjünk. Aztán irány Kanada. Egész nap utaztunk, az amerikai-kanadai határnál feltúrták a buszt, de nem tartott sokáig, s baléphettünk az országba.
Végre. Itt megint kilóméterben számolják a távolságot. Ez növeli a konfortérzésünket. A mile-t nem tudom megszokni. Olyan, mintha az óra helyett bevezetnék mondjuk a csiga idômértékegységet, és egy óra az három és fél csiga lenne. Mindenhol örülünk, ha valami kicsit is európai. Kanada az Egyesüt Államokhoz képest az. Ahogy kinéz, amilyenek a városok, az emberek, békésebb, toleránsabb benyomást kelt. Torontó mellett aludtunk. Késô este értünk oda. Egy idôs indiai recepciós fogadott, hatalmas haját a szakállára tekerve. Távkapcsolókat és kulcsokat nyomott a kezünkbe és a kókadt csapatot beterelte a szobákba. Karcsi mondta, hogy lessük meg a sikh férfit, mikor lefekszik és kiengedi a biztosan bokáig érô haját.
Reggel ébredés, aztán bementünk a közeli egyetemre. Délben adtunk egy koncertet az aulában. Az egyetemi rádió közvetítette. A reggeli kávénkat a koncert alatt ittuk meg, egyetemisták jöttek, mentek, megálltak, leültek, tapsoltak, a rádiósok vették, mi meg félálomban kávét kortyolgattuk valahol kanadában Torontótól nem messze egy egyetem aulájában a színpadon és játszottunk. Utána bementünk Torontóba, az új szállásunkra. Betettük a mosást egy olyan gépbe megint, amire nincs kiírva semmi. Így csináltuk egy hete is az elôzô helyen, és csodálkoztunk, hogy milyen szép, száraz, és tiszta lett. Hát kiderült, hogy az csak a szárító, és egy hétig tökéletesre szárított ruhákról hittük, hogy tiszta.
Torontó nagyon jó hely. Még aznap este a Lula Lounge nevû klubban léptünk fel, a Smallworld Music Festival keretében, a prospektusban hungarian moshup stílusmegjelöléssel, olyan zenekarok mellett, mint Los Lobos, Baba Zula.
A hely és környéke nagyon hangulatos volt. A latin negyedben voltunk, mindenütt hangulatos kávézók, kocsmák, éttermek, apró boltok. A Lula klub egyetlen nagy terem, középen tánctér, kétoldalt kisebb magaslaton asztalok, székek, boxok, régi piros lámpák, hosszú bárpult. Mindenhol másfajta terítô, más szalvéta, ami szövetbôl volt, és leginkább az otthoni fejkendôrkre hasonlított. A portugál pincérlány egyedül rakta ki az összes terítéket két órán keresztül. Minden kicsit ütött kopott volt, de ez inkább otthonos érzést keltett. Látszott, hogy a csillogást a kaja minôségében, a programokban, és a kiszolgálás kedvességében rejtik el. Valahogy olyan jó állapotba kerültünk, hogy mindenki elmondta röhögéssel egybekötve, hogy mi a baja saját magával. Na jó majdnem mindenki. Sanyi azt utálja, hogy iszonyú sokat beszél, de semmi értelme nincs annak, amit mond. Én azt, hogy állandóan harcban vagyok a világgal, valahogy ez jutott ott az eszembe. A Karcsi azt utálja magában, hogy aggódik ballépéseitôl, s azok következményeitôl. Valahogy szeretné elfogadni például azt, hogy minden, ami a kezébe kerül eltûnik, amit meg kell jegyezni, elfelejt stb.. A Peti nem válaszolt azzal az indokkal, hogy ô kérdezte elôször!?

Lassan gyûlt a közönség, fôleg középkorúak, kevés fiatal. Mindenki a koncertre jött , az elején ültek, ettek-ittak beszélgettek. Nyolckor fegyelmezetten játszani kezdtünk. Csend, mindenki ránk figyelt. Mintha valami zsûrinek játszanánk. Furcsa helyzet. Nem volt rossz csak más, mint minden eddigi, de hamar megszoktuk és elegáns koncertet adtunk. A “zsûri” nem bírta sokáig, és táncolni kezdett.  Egy férfi bekiabált: magyarul a szájber gyereket!..., Peti meg visszaszólt, hogy az ugyan az, mint angolul, és lenyomtuk angolul. Kicsit kivagyunk ezektôl a megélhetési kivándorlóktól, akik mindenhol az elhagyott otthonukat követelik vissza. A koncert után odajött a srác, hogy ô “magyar dj.” Torontóban, korábban New Yorkban élt, ugyan ebben a beosztásban. Elmondta, neki nagyon tetszett a koncert, de csalódott, mert ô magyar koncertre jött, és ez nem az. Kellemetlen hosszú beszélgetésbe kezdtünk, amibôl nehéz jól kijönni. Elmondtam neki, hogy mi nem az itt élô magyar kolóniáknak jöttünk zenélni, hanem az amerikaiaknak, kanadaiaknak, akik nem értik a magyar nyelvet mint, ahogy a ma esti közönségen is láthatja. Klubbokban, nemzetközi fesztiválokon zenélünk, amerikai szervezésben, amerikai promócióval. Talán kapizsgálta mirôl beszélek, de errôl a folyamatról nekem nem árult el semmit. Mindegy. Hihetetlen, hogy mindenütt szembetalálkozol ugyan azzal a provinciális korlátolt tudatlansággal. A kigyúrt fukszos kopasz agresszív típust is magyar unikumként terjed a világban.
A koncert után azért jött más is. Sok kanadai gratulált, a fesztivál szervezôje boldog volt, hogy hétfô este képesek voltunk megtáncoltatni a kanadaiakat. Ez itt nagyon ritka. A portugál pincércsajnak is tetszett. Volt egy kis csapat fiatal: egy ukrán lány, aki énekes, egy magyar származású filmrendezô, meg egy nagy spanyol színésznô és egy fekete grafikus srác. Meghívtak a szomszéd kocsmába egy italra. Mikor beléptünk country zenekar játszott rugókon, hegedûn, fûrészlapon. Dumáltunk, a csaj nagyjátékfilmeket rendez, most két forgatókönyvön dolgoznak a nagy spanyol színészcsajjal, aztán télen mennek Kubába forgatni. Ebbôl élnek. Az énekes lány meg a harmadik cédéjét adja ki. Neki a rendezô csaj klippeket forgat, Peruban, Mexicoban. Hazaindultunk. A torontói éjszakában a Janó a spanyol erôs testalkatú színész csajjal spanyolul veszekedett, mint férj, s feleség, mi dôltünk a röhögéstôl, az énekes csaj közben gyönyörû ukrán szerelmes dalokat énekelt, a fekete srác meg csak mosolygott, a csajok szerint mindig görcsös, mégis lazán felajánlott egy következô napi városnézést. Megköszöntük, elbúcsúztunk, kidôltünk.
Másnap délben már a kínai negyedben, és az olasz negyedben kóvályogtunk. Találtunk egy Hungarian Thai nevû éttermet húslevessel. Torontó kényezteti lakóit. A világ minden kultúrája keveredik keresztül - kasul.  Délutáni indulás Montreálba. Holnap Quebecben játsszunk. Ahogy elindult a busz mindenki beájult.