kistehéníramerikából

Nem azzal van a baj, hogy írni kell, meg lenne is mirôl, csak olyan állapotba kerültünk, mint akik lebegnek ide-oda, semmihez nem kötôdünk, csak az evéshez, iváshoz, alváshoz, koncerthez. Mint, mikor a lázas betegnek már hetek óta magas a láza. Olyan apatikus állapot, nem túl termékeny.
Most egy egyetemi város kellôs közepén ülök, Bloomingtonban. Körülöttem új amerikai klasszicista várak, amikben egyetemisták járnak. Közöttük parkok, fû, fa, mókus, laptop, pele, professzor, madarak és egyetemisták. Mindenkinek a kezében van legalább egy hordozható kávé. A Lotus Worldmusic fesztiválnak vagyunk a szereplôi két este ugyan abban az idôpontban, ugyan azon a helyszínen. Tegnap játszottuk az elsôt. A sátor tömve volt. Már az elsô számnál tombolt a közönség. Peti a harmadik közben lefeküdt a dob mellé, hogy ô már nem bírja. Nagyon jó koncert volt. Visszatapsoltak, és a fôszervezô visszaengedett egy számra, pedig azt mondta, hogy sok sok éve létezik a fesztivál, de még nem engedtek vissza a színpadra zenekart.
Több amerikai, illetve valószínû bloomingtoni család vesz most körül, valami kis kápolnából jöttek ki, esküvô lehet, a csaj valószínû ide járhatott az egyetemre, vagy ez az egyetlen hely Bloomingtonban ahol esküdni lehet. Annyira nem töröm a fejem ezen, ma szabad napunk volt, illetve nem utaztunk sehova, mindenki szanaszét szaladt, én egész nap nem találkoztam senkivel. Illetve délután a Banával. Nem tudom még hova tenni, de örültünk egymásnak. A város kicsi, mint majd minden amerikai egyetemi város. Tegnap este feje tetején állt minden, rengeteg ember mászkált koncertrôl-koncertre. Egy csaj belénkakadt, hogy mi is halljuk-e a dobolást, amit ô nagyon erôssen, de nem tudja honnan jön. Nem volt semmi dobolás, illetve ahonnan jött ott volt, de ezt nálunk nem lehetett hallani. Elmondta, hogy olasz, és részeg kicsit, de nem szokott képzelôdni. Nem hitte el, hogy kik vagyunk, és nem emlékezett, hogy látott bennünket a koncerten, a barátja sem tudta meggyôzni. nagyon magabiztos volt mindenben, amit nem tudott és amire nem emlékezett. Aztán elindultunk megkeresni a dobokat. A sarkon túl kapuéráztak az egyik kávézó elött. Mindenki ütött mindent. A csaj megnyugodott. Hazafelé becsípett kifestett miniszoknyás egyetemista lányhorák és az ôket üldözô fiúk keresztezték utunkat. Szombat este egy amerikai egyetemi kisvárosban.
Ma is nagy koncert lesz, nem tudom, hogyan lehet két koncertet adni egymás utáni napon, ugyan olyan vehemenciával, ugyan annak a közönségnek. Az olasz pár operát néz  este, a Traviátát az egyetemen. Az aulában ki volt írva. Itt ez csak 15 dollárba kerül, otthon azt mondják az olaszok, 400. Egyre többet és örömmel beszélünk arról, hogy otthon három hétig nem fogunk találkozni, egyedül mégis rosszabb volt ma.