Szóval arra ébredtem, hogy a Karcsi leesett az ágyról. Épp abban a szállodában, ahol szokatlanul magasan volt a matrac. Azóta nem írtam semmit.
Két napot töltöttünk Medisonban. Egy egyetemváros két tó között, mindenhol könyvtárak, kávézók, kocsmák, kollégiumok. Nappal fiatalok császkálnak füzetekkel, laptopokkal háztól házig papucsban és mackónadrágban, éjszaka meg farmerban kurjongatnak az utcákon. Reggel lementem egy kávézóba nézni az amerikai egyetemistákat. Jó életük lehet. A tavon békés horgászok, vitorlások, nap lemegy feljön. Amerikai szép hétköznapok. Ezt nem látni Európából.
A fesztivál a tóparton volt, itt minden a tóparton van, minden utca a tóra vezet, van amelyik bele is hatol. Két koncertet adtunk, egyiket egy nagy színházteremben, a másikat egy klubban. A színházban egy orosz és egy kubai zenekar is fellépett, az orosz erôtlen ír népzenét játszott, viszont a kubai kubait, és fergeteges volt. Karcsira annyira hatott, hogy a klubbkoncertet egy egészen új felfogásban dobolta végig. A bárpultos csajnak egy nap és egy hold volt a hátára tetoválva naívan. Lefényképeztük, örült neki, mondta, hogy még soha sem látta. A koncert elött még kimentünk a tópartra, mert a Bana horgászok közelében szeretett volna lenni. Talált egy damilt, végén horoggal, és horgászni kezdett. Sügérek cikáztak körülötte, de nem haraptak rá. A mellettünk álló horgász közben kifogott egy háromkilós sügért a Bana szerint multiplokátoros orsóval, lélegzô ruhában, titánszöges cipôben, hát ez neki nem sajnos volt, bár reggel mindent megtett, hogy legyen, de nem találta meg a horgászboltot. Amerika nagy, még kicsiben is. Az esti koncert után egy indián csaj kivitt bennünket a parkolóba. A teliholdra mutatott: annak köszönhettek ma este mindent…-mondta, és megugatta a holdat a buszunk mellôl, majd elbúcsúzott. Ma indulunk Lincolnba, hosszú út, elötte még kipróbálom a szálloda medencéjét.