kistehéníramerikából

Szóval megérkeztünk Los Angelesbe. Egyenesen a partra mentünk fürödni. Egy jamaikai kajáldában halat ettünk. Aztán belebambultunk a los angeles-i beach hétköznapjaiba. Emberek futnak leizzadva, biztos Doors megy az Ipodjukon. Nagyon sokan futnak amerikában. Férfiak heverésznek a homokban, mellettük a csokibarna barátnô, meg a szörf. Tanulnak, dumálnak, simogatják egymást. Jól esett a tenger, a sós levegô, októberi nap. Aztán bementünk a koncerthelyre, de kiderült, hogy a koncert máshol lesz , mert a rendôrség a hétvégén bezárta. Elmentünk los angeles-i nevezetességeket nézni, mint emberek nevei járdába vésve, sztárok kertjei, aztán Sunset boulvárra hajtottunk, és egy mexikóiba kajálni. Az étteremben valahogy minden arra blazírozott, hogy jól érezzük magunkat. A pincér -valószínû tulajdonos- tetôtôl talpig fehérben, fehér napszemüvegben, fehérre festett hajjal, és fehér koponya nyaklánccal üdvözölt és leültetett. Kirendeltünk egy kör maragaritát, és arról kezdtünk emelkedetten diskurálni, hogy ez az utolsó elötti koncert, és holnap este San Franciscoban lesz az utolsó, amit persze megünnepelünk majd. Mindenki kiválasztotta azt az italt amivel le fog részegedni az utolsó koncert után. Karcsi valami koktélt kívánt magának elôre, Janinak is jobban esik majd a margarita, néhányunkat a “viszki”, meg a “sör” szavak hagyták el. Addig- addíg beszéltük a jövôt, míg a fejünkbe szállt a margarita. Vigyorogva értünk a koncerthelyre. A plasztik emberek persze megint ott voltak, s hamar levették, hogy nem vagyunk józanok. Nagy mozgások mentek a bárpult körül, egy lengyel lány volt a pultos, aki folyamatosan itatott bennünket. Mire a színpadra mentünk, nagyon meg akartuk mutatni, kik is vagyunk, de a janó ritkán találta el a kongát, én is nehezen fókuszáltam a mikrofonra, s állandóan arról akartam faggatni a los angelesieket, hogy mi is az a Los Angeles, oké, hogy van tengerpart, meg sok híres ember, meg stúdiók, meg amerika minden pontjából ide özönlenek a sztárjelölt csajok, humoristák, színészek, sminkesek zenészek, na mindegy. Nem kaptam a koncert alatt választ, utána meg már nem is érdekelt. Kicsit rossz érzésem van ezzel a várossal. Ez valahogy kijött. Az elôzô zenekarom, az Andersen énekese itt született és itt halt meg kábítószer túladagolásban. Én kilencvennégyben itt töltöttem három hetet, hogy az Andersen leszerzôdjön egy kiadóhoz, de nem lett belôle semmi. Illetve miután hazamentünk feloszlott a zenekar és David meghalt. Nem volt jó nekem itt lenni. Nézegettem az utcákat, hol lakhattunk akkor. Idegennek tûnt minden.
Aztán a koncert után a Plastic People kiakadt, hogy egy számmal többet játszottunk, mint lehetett és ôk csak fél órát játszottak. Legalább egy órás hezitálás után kocsiba kerültünk, és elindultunk a szálloda felé, de a hátsó ajtó kinyílt, és a kanyarodó kocsiból a hangszerek Los Angeles utcáira hullottak. Méltó befejezése az estének.

Aztán másnap San Francisco. Utolsó koncert. Letértünk az autópályáról, és a tengerparton mentünk majdnem végig. Kaliforniai tengerpart hihetetlen. Nagy sziklákat csapdos az óceán, fókák heverésznek a partokon, pelikánok a vízben. Átvágtunk egy nagyobb sivatagi részen, sehol semmi növény illetve csak fû, meg fekete színû marhák. Itt-ott szôlô ültetvények. Keselyûk, sasok. Itt nincs vidéki romantika. Az ültetvény hatalmas, iparszerûen sivár. Karcsi naroncst szeretett volna enni fáról frissen, állítólag úgy édesebb.
Megálltunk egy kis benzinkútnál, kb. 150 mérföldre San Francisco-tól. A kút felett egy különös kert volt, mindenféle indiai szobrokkal, vásznakkal festményekkel, hangszerekkel csilingelôkkel, kusza kis lépcsôkkel. Indiai zene szólt, gyerekek játszottak fa tetejére tákolt fonott odukban, lányok meditáltak teával a kezükben, fiúk kopogtattak üveglapokon. A kert tetejében egy színpad volt naív festmányekkel, giccses, de gyönyörû mûvirágkkal díszítve. Itt koncerteket szoktak rendezni minden hétvégén, mondta a tulaj, jöhetünk mi is, ha akarunk.
Aztán megérkeztünk San Franciscoba. A koncerthely tágas, sok, ember, négy zenekar, mi lépünk fel utoljára. Mindannyian fáradtak vagyunk, tegnap este mi már lezártuk Los Angelesben a turnét, ez már olyan ráadás. Nyugodtak vagyunk, boldogok, hogy vége, hogy jó helyen vagyunk, hogy sokan vannak, hogy néhány nap múlva utazunk haza. Aztán a koncerten alig bírtunk talpon maradni, mindenki az utolsó tartalékait rakta bele. A Bana azt mondta, hogy többször azt hitte, ott fogunk összeesni a színpadon.
A koncert után odajött a Dead Kennedys énekese, Jello Biafra. Van egy kiadója és érdekli a zenekar, a Karcsinak külön gratulált.
Nem kellett már több. Üres hétköznapokra vágyunk. Ne történjen semmi, napokig, hetekig. Töltôdni kellene, akkumumlátor, család, gyerek, kert fa, állatok.
Péntek, szombat nem csináltunk semmit, de semmit tényleg. Szombaton erdôbe mentünk, többezer éves fákat néztünk Red Wood –ban. Nem sokat beszélünk, kevés mozdulattal beérjük. Szombat este kerti sütés volt a Bennél. Van egy vak pitbullja, aki nagyon kedves, de nem szabad tôle félni, mert nem lát, de nagyon érzékeny, és azonnal nekedmegy. A ház kerjétbôl rálátni San Franciscora, és az öbölre. Tegnap este stúdióztunk, és beszéltünk a következô turnékról. Májusban San Franciscóban lemezfelvétel, június-júliusban amerikai turné, majd ôsszel ismét egy turné itt. Hazafelé a hídon át a kocsiból letekert ablaknál néztük az hatalmas lángokban égô San Francisco környéki hegyoldalt. Megginél lakunk a belvárosban, felajánlotta, hogy itt lakhatunk a lemezfelvételek alatt is. Gulyáslevest fôzött Jani. Ez volt a társaság felének a búcsúestje. Most mentek épp el. Mi négyen maradtunk, még dolgozunk pár napot a stúdióban és szerdán követjük ôket.
 

Kalifornia partjainál utazunk San Fancisco felé. Balra az óceán, nagy hullámokkal csapódik a szikláknak, jobbra kopár hegyek. Szép idô van, a nap lemenôben. Az utolsó napokat kaliforniában töltjük. Indianapolisból érkeztünk repülôvel. Ott még esett, ôsz volt, San Diegoban, ahol az elsô koncert volt a nyugati parton, tombol a kaliforniai ôsz, ami 35 fokot jelent. A repülô elég macerás volt, hajnal 5 kor keltünk, elôzô este még Indianapolisban játszottunk a Radio-Radio nevû helyen, de majdnem lekéstük a gépet.  Egy 3 éves kislány eladott nekem egy rajzfilmvideót a repülôn, 15 dollárban maradtunk, de mondta, hogy most nincs nála, San Diegoban majd megkeres az áruval. Kora délután érkeztünk, taxival a tengerpartra mentünk, ott ebédeltünk, és fürödtünk. Iszonyú nagyok a hullámok, egy darabig kilök a pert felé, de a visszaáramló víztömeg besodor. Vigyázni kell barátom. Kizavartak, hogy azon a helyen nem szabad fürödni, ott csak szörfözni lehet. Rágyújtottunk volna, de elzavartak onnan is, ne akrjunk a beach-en dohányozni. A sétányon drogosok, hómleszek melegítették testüket a napon, a vízben szörföztek, a parton deszkáztak, néhány srác két pálmafa közé kötelet feszített, és azon próbálták megállni, iszonyú nagyokat zuhanva a tip-top gyepre. San diegoi hétköznap délutáni idil.
Este koncert. A Plastic People-el, és egy san franciscoi zenekarral a Forrest Day- el játszottunk. Ettünk egy nagyon rossz mexikóit, lenyomtuk a koncertet, és örültünk, a meleg éghajlatnak. Jól esett a fárasztó öt hetes koncertözön után. Másnap Los Angelesbe utaztunk.
Ezt még múlt héten írtam, csak nem fejeztem be, nem volt rá idôm, meg leálltam teljesen. Minden funkcióm nullára redukálódott az utolsó koncert után.
 

A bloomingtoni második koncert talán felülmúlta az elsô sikerét is. Ugyan akkora tömeg fogadott bennünket, mint elôzô este. A sátor tömve volt, akik nem jutottak be, azok a kerítésen kívülrôl kukucskáltak. Ugyan azok az emberek ugyan azon a helyen! Némelyik szám után olyan sikítás volt, hogy alig lehetet kibírni. A fesztivál fôszervezôje mindkét koncertet végigugrálta, és a honorárium átvételénél a fellépô zenészek megtapsolták a Petit az irodában is.
Tegnap reggel korán indultunk Memphisbe. Ötszáz mérföld 4-5 órányi alvás után. Összegubózva félkómában utaztunk délnek a gyapotföldek felé. Erre lepattantabb minden. Egyre nagyobb a meleg. Sík vidéken az autópálya mentén megjelentek az elsô Elvis pószterek. Aztán Menphisbe értünk. Harminc fok, mindenhonnan zene szûrôdik ki, amúgy a megszokott épületek és üzletek mindenütt. Nagyon fáradtak voltunk, lezuhanyoztunk és indultunk a koncert helyszínére. Mûészeti központ színházterem. Kint nyugdíjas nénik készítik elô a terepet. A csaj, aki a kajánkat hozta elkésett. Kosaraztunk, meg hevertünk az épület mögötti parkban, míg meg nem jött. Örültünk, hogy ma nem kell ugrálós koncertet adni, nem bírtuk volna. Majdnem minden jegy elôvételben elkelt, de ez nem azt jelenti, hogy el is jönnek, mondta a szervezô.
Kaja, aztán beszabadultunk egy öltözôbe, ahol jelmezek voltak szanaszét. Beindult az öltözködés, mindenki felpróbálta a parókákat, kalapokat, kicsit felpörgettük magunkat, de ez nem sokat segített. Jött a koncert. Egy elôszobában álltunk, míg a csaj felkonferált. Négy ajtó nyílt innen. Egy a parkba, egy az öltözôbe, egy a folyosóra, és egy a színpadra. Na én ezt az ajtót választottam volna legkevésbé. A Robi nem magát sajnálta, mert azt mondja ô még elvan valahogy a színpadon, hanem a közönséget, mert belôlünk ma sok jót nem lehet kifacsarni. Keringôkkel kezdjük, súgtam aztán jött is az elsô. Sok magyar jött el, állította a szervezô. Valahogy ez a gondolat motoszkált tétlenül a fejemben. Amit a színpadról láttam, az sok nyugdíjas, és középkorú. Egy nagydarab férfi tátott szájjal bóbiskolt az elsô sorban. Csak nehogy túl lassan játsszunk mindent, mert állva elalszom. A második szám következett, elöntött a közlési vágy. Egyszerre meg a kartam szólítani a közönség soraiban sejlô magyarokat és a memphisieket. Üdvözöltem ôket angolul és magyarul. Ez még sima ügynek tûnt, de aztán jött valami, amire én sem számítottam. Egy mondaton belül elkezdtem két nyelven beszélni. Valahogy így: a következô szám next song a halálról, dead elmúlás szól… döbbent csend, kétszáz ember ül egy színházban, egy magyar zenekar koncertjére jöttek, zömmel idôsek, és én nyomom ezt a hülye dupla nyelvû mondatot. Annyira elkezdtem nevetni, hogy meg kellett fordulnom, hogy ne torkolljon az egyébként is necces est botrányba. Viszont a zenekar is csak takargatta a röhögését, a Peti az elhangzott mondatom utolsó szavait motyogta maga elé: dad az elmúlás, dead az elmúlás… nagy kérdôjelekk az arcán, a Karcsi a cintányér mögé bújt, hogy ne lássa senki, a jani beleállította az ütôjét a cintányérba, hogy lekösse a figyelmét valamivel. Olyan pillanat keletkezett, amibôl nehéz visszamászni. A Bana állítólag a pult alá hajolt, mert potyogtak a könnyei. Elkezdtem a dalt, amit rajtam kívül senki sem kezdett el. A robi nem is tudta, hogy ez a dal a halálról szól, ezért fogalma sem volt, hogy melyikrôl beszéltem. Szóval ott álltam kirobbanó nevetést szorongatva a torkomban és énekeltem a “Kint mintha valaki ás”  keringô elsô mondatait. Ekkor a gitárom belsejébôl kiszállt egy légy, és a közönség irányában elhagyott. Minden és mindenki elhagyott.  A Sanyi másnap mesélte a buszban, hogy ez a légy -épp mikor be a kart lépni, hogy ne legyek olyan árva- rászállt a mikrofonjára és nem mozdult, ô meg nem tudta igy kellôen megközelíteni. Végre elkezdett zenélni mindenki. Erre kivittek agy idôs nénit aki a nagy hangerôtôl rosszul lett.
Átvészeltük az elsô fél órát mire nagyjából helyreálltak a dolgok. Nagy tapsot kaptunk a végén, gratuláltak. A koncert után álomba röhögtem magam. A többiek megnézték Elvis házát a sötétben. World class, mondta a koncert után egy memphisi. Lehet, hogy ez a légy volt az, amelyiket Ferihegyen bezártunk a kongásdobozba. Memphist választotta magnak, vagy itt lett elege belôlünk.
 

Nem azzal van a baj, hogy írni kell, meg lenne is mirôl, csak olyan állapotba kerültünk, mint akik lebegnek ide-oda, semmihez nem kötôdünk, csak az evéshez, iváshoz, alváshoz, koncerthez. Mint, mikor a lázas betegnek már hetek óta magas a láza. Olyan apatikus állapot, nem túl termékeny.
Most egy egyetemi város kellôs közepén ülök, Bloomingtonban. Körülöttem új amerikai klasszicista várak, amikben egyetemisták járnak. Közöttük parkok, fû, fa, mókus, laptop, pele, professzor, madarak és egyetemisták. Mindenkinek a kezében van legalább egy hordozható kávé. A Lotus Worldmusic fesztiválnak vagyunk a szereplôi két este ugyan abban az idôpontban, ugyan azon a helyszínen. Tegnap játszottuk az elsôt. A sátor tömve volt. Már az elsô számnál tombolt a közönség. Peti a harmadik közben lefeküdt a dob mellé, hogy ô már nem bírja. Nagyon jó koncert volt. Visszatapsoltak, és a fôszervezô visszaengedett egy számra, pedig azt mondta, hogy sok sok éve létezik a fesztivál, de még nem engedtek vissza a színpadra zenekart.
Több amerikai, illetve valószínû bloomingtoni család vesz most körül, valami kis kápolnából jöttek ki, esküvô lehet, a csaj valószínû ide járhatott az egyetemre, vagy ez az egyetlen hely Bloomingtonban ahol esküdni lehet. Annyira nem töröm a fejem ezen, ma szabad napunk volt, illetve nem utaztunk sehova, mindenki szanaszét szaladt, én egész nap nem találkoztam senkivel. Illetve délután a Banával. Nem tudom még hova tenni, de örültünk egymásnak. A város kicsi, mint majd minden amerikai egyetemi város. Tegnap este feje tetején állt minden, rengeteg ember mászkált koncertrôl-koncertre. Egy csaj belénkakadt, hogy mi is halljuk-e a dobolást, amit ô nagyon erôssen, de nem tudja honnan jön. Nem volt semmi dobolás, illetve ahonnan jött ott volt, de ezt nálunk nem lehetett hallani. Elmondta, hogy olasz, és részeg kicsit, de nem szokott képzelôdni. Nem hitte el, hogy kik vagyunk, és nem emlékezett, hogy látott bennünket a koncerten, a barátja sem tudta meggyôzni. nagyon magabiztos volt mindenben, amit nem tudott és amire nem emlékezett. Aztán elindultunk megkeresni a dobokat. A sarkon túl kapuéráztak az egyik kávézó elött. Mindenki ütött mindent. A csaj megnyugodott. Hazafelé becsípett kifestett miniszoknyás egyetemista lányhorák és az ôket üldözô fiúk keresztezték utunkat. Szombat este egy amerikai egyetemi kisvárosban.
Ma is nagy koncert lesz, nem tudom, hogyan lehet két koncertet adni egymás utáni napon, ugyan olyan vehemenciával, ugyan annak a közönségnek. Az olasz pár operát néz  este, a Traviátát az egyetemen. Az aulában ki volt írva. Itt ez csak 15 dollárba kerül, otthon azt mondják az olaszok, 400. Egyre többet és örömmel beszélünk arról, hogy otthon három hétig nem fogunk találkozni, egyedül mégis rosszabb volt ma.
 

Délelött. Bowling Greenben ülök megint. Bejöttem kávét, meg süteményt enni. A többiek még alaszanak. Ahol tegnap játszottunk, ma hangszóróból a keringô lemez szól angolul: “what will be?”. Minden olyan szimbólikus, illetve minden szimbólikusan láttatja magát ma nekem.
Nem kérnek pénzt az ennivalóért. Ide visszajöttünk, szeptember elején itt kezdtünk, és visszahívtak.  Teltház volt tegnap este. Ülve táncolós koncert, Bowling Green kisváros nagy egyetemmel. A kávézó is inkább hasonlít könyvtárhoz, vagy antikváriumhoz. Emberek ülnek szanaszét, hallgatják a zenét, beszélgetnek, olvasnak, tanulnak, esznek. Régi képregények, bakelit lemezek mindenütt. Tegnap a könyvlapok közöt játszottunk. Visszaszámolunk. 22 koncert volt eddig, és már csak 8 van hátra. Utolsó negyed, ennek a vége, annak az eleje. Ezt ebben a városban érezzük legjobban. Három hete még ismerôsként búcsúztak el, tegnap már barátként fogadtak.
Az elôzô két nap megjártuk Washingtont. Az esti koncert után bejelentették a szenátusban, hogy nem támogatják állami pénzzel a rossz helyzetben lévô pénzintézeteket, erre reggelre akkorát esett a dollár, mint még soha világválság óta. Tönkretesszük Amerikát is? Ahogy a fiúk otthontalan tekintetébe nézek, úgy érzem képesek vagyunk rá. A koncert Washingtonban is akkusztikus volt, a Karcsi csak kongázott, mi bárszékeken ültünk, sok játékkal zenéltünk. Volt elöttünk egy lányzenekar, Neshvilbôl, olyan igazi amerikai szerelmes lányok gitároznak, csellóznak, énekelnek szerelemes dalokat. A közönségük szerelmes lányokból és egy szerelmes fiúból állt, aki csillogó szemekkel végigénekelte az egészet úgy, hogy akkor sem vette le tekintetét az énekesnôrôl, ha becsukta. Kis amerikai polgári hétköznapok. Minden olyan európai, vagy emberi…, nem tudom melyik. A civil amerika szimpatikus, nagyon szimpatikus. Nincs feszkó, nincsenek ellenség képek, nincs harc, fenyegetettség, könnyedtség van, nyitottság, szeretet, és szeretetvágy.  Senki nem érzi, hogy lemarad valamirôl. Nem nagyon beszélnek örök életrôl, meg az utókor számára itthagyható nyomokról. Tudják, ha átmennek a piroson, elüthetnek valakit, akinek baja lesz, ôket meg súlyosan megbûntetik, ha cigarettáznak meg fognak betegedni, nincsenek olyan példák, hogy az öreg John bácsi is nyolcvan éves koráig szívta. A Marlboro reklámembere, aki plakátokon évtizedekig feszített lovon, meghalt tüdôrákban. Nem tudom, hogy hogy csináljuk mi otthon, hogy ez nincs így illetve így van, de mi nem így látjuk. A civil amerikában nincsenek a felszínen elhomályosított, szájról-szájra terjedô népi hazugságok, most arra a civil polgári amerikára gondolok, aminek nincs köze az amerikai politikához, sem az amerikai tömegkultúrához. Egyszerûen próbálnak önazonos életet élni emberek, taníttatni a gyerekeiket, örülni minden jónak. Ez a réteg nagyon nagy amerikában, és a világ felé is visszafogott, tapintatos. Szeretne nyitott demokrata elnököt, épp azért, hogy gondolnia se kelljen a politikára. A kávézó tulajdonos idôs apukájának volt egy ötlete tegnap este, hogyan lehetne nekünk nagyon gyorsan befutni itt. Írjunk egy “Obama” dalt és mindenkit megnyerünk. Ez volt eddig a legvalószínûtlenebb mondat. Naív felütések, de most ezt élem, és nem várom meg, míg egy másik tisztább képet jelenik meg az egészrôl. Akkor majd megint nekifutok.
A washingtoni hely hangmérnöke egy fekete zenész fickó, aki meghívott jövôre Washingtonba a nyári fesztiválra, amit ô szervez. Vendégül látna bennünket a házában. Egyébként Hollywoodban élt profi zenészként. Többek között James Brown-nal zenélt. Minden mondata után iszonyú harsányan felkacagott. Szinte beteges nevetés ez, ami annyira üdítôen hatott mindenkire, hogy sírtunk a röhögéstôl. A Tomi szerint ez egy pszihikai fogás a részérôl hangulatfokozó módszer, hogy fenttartsa a saját és a környezete hangulatát. Lehet, de ha ilyen jól mûködik mindannyian meg szeretnénk tanulni.
Ma nem utazunk sokat, holnap sem, azután igen, utána nyugati part. Itt most hideg van, ott negyven fok. Idôjárás. Nincs kedvem minden nap írni, inkább napszemüveget kellene szereznem valahonnan.
 

New Yorkba furcsa érzés megérkezni. Fôleg busszal, észak felôl, és három hétnyi koncert után. Fáradtan utaztunk, de nem vettük észre. Az állandó ásítástól tátva maradt a szánk.
New York elôvárosai hosszú mérföldeken át pumpálják fel az adrenalint, míg be nem érünk a hidak alá Manhattanbe.
Elôször Ben stúdiójába mentünk. Jártunk már itt januárban is. Hetek óta az elsô olyan hely, ahol már voltam. Otthonos érzés a sokismertlen után. Egy zenekar lemezét keverték épp, agresszív rockzene szûrôdött ki. A stúdió melletti elhagyatott telken kínai család fôzött vokban vacsorát. Itt a szabadban való fôzés szabad, emberek fôznek parkolókban a baseball meccs elött, Brooklinban barbekjúznak az utcán.
Aztán a Joe’s Pub-ba mentünk. Egy bárszerû hely, a hatvanas években építhették, mindenhol pultok, asztalok, párnák, fotelek hangulatos, kopottas, de mégis modern. Ilyen nincs otthon, illetve nem tudm mihez hasonlítani. A plakátokon ott vannak a közelmúlt fellépôi. Leonard Cohen, Gil Gilberto, Seaned O'Connor…, fontos hely, nagyon fontos New Yorkban. A zenekar csendben van, visszafogott, nem kommentál semmit. Minden jegy elkelt elôvételben, mondja Ben, ami 170 embert jelent. Ettôl még jobban összeszorul a gyomrom. A programok futószalag- szerûen mennek. Hétkor jön egy amerikai elôadó, bejön rá a közönség, majd koncert után mindenki elmegy. Utána jövünk majd mi, ránk egy újabb közönség jön, s a koncertünk után azokat is kiterelik, mert jön egy harmadik elôadás.
Visszamegyünk a szállodába, a koreai negyedben lakunk, Manhattanben. Négyen alszunk majd egy kétszemélyes szobában, mert így olcsóbb, de nem szabad egyszerre becsekkolnunk, mert ez nem hivatalos. Kajálunk egy vietnami étteremben és lepihenünk. Csukott szemekkel várjuk a tizenötödiken az esti koncertet.
Joe’s Pub, este 9. Az elôzô zenekar befejezte, az ötvenes frontember az asztalok tetején állva nyomta a közönségnek a rock and roll-t. Taps, aztán tényleg mindenki elhagyja a helyet. Átöltözünk, pálinka kerül elô, idegesek vagyunk kicsit, de eléggé harcedzettek. Petinek eltûnik a táskája, amiben a zenekar pénze, Peti útlevele, meg minden. Senki nem emlékszik, próbálunk most nem gondolni erre. A szervezô csajnak nagyon ízlik a szilvapálinkánk, a Bent is rajtakapom az öltözôbe, hogy rájár. Aztán koncert. A hely dugig tele. Well come in New York!, üdvözlöm a közönséget, röhögnek. Az elsô daloknál izgatott várakozás, mi mindent beleadunk, már a második számnál folyik rólam a víz. Meleg van és pára, feszül minden. Nem szabad ennyire akarni, nyugtatom magam, aztán a jön a bábozás, és a plüsscsacsi mindent helyre tesz. A közönség tapsol, a háttérben a pult mellett már táncolnak. Oldódunk mi is. Aztán a “Virágok a réten”-nél elszabadul a pokol. Az emberek a székekrôl felállnak, mindenki tombol, a Jani egy asztalról italt rúg le, bele a gazdája ölébe, majd elnézést kér. A nô boldogan simogatja magán az alkoholt. Leállíthatatlanok vagyunk, mindenki a legjobbat hozza ki magából. Aztán nyugalomra intem a közönséget, megkérem üljenek le. Nevetnek, de megteszik. A székekben hullámozzák végig a keringô dallamokat, majd a vége elött még egy nagy ôrület, a közönség nagy része áll, Ben megrökönyödve néz bennünket, meg a közönséget. Passzolunk egymáshoz.
Aztán jön a Nyúlpinyós dal: Önök most igazán egy nyúltalálkozón vannak kedves new yorki nyulak - nyugtatom a közönséget- New York is a nyulak városa. Senki nem ellenkezik. Visszatapsolnak. Az elment az autó, címû számmal meghajolunk és elmegyünk.
Áttörésnek tûnô koncert volt, iszonyúan leizzaadva ténfergünk félmeztelenül az öltözô környékén, az emberek sorra jönnek gratulálni. A fôkonzul, a kultúrális intézet igazgtója, fiúk, lányok. Lejött a Joe’s Pub volt tulajdonosának felesége is, idôs néni nagy szeretettel és örömmel gratulál, puszit ad, hogy ilyen jó koncertet ritkán lát. Ben csak mosolyog, és megjegyzi, nagy ötlet volt a Gáncs Anditól, hogy benevezett bennünket a Global Fest-re New Yorkba, ahol elôször találkozhatott velünk. Egy férfi arról beszél, hogy ô már sok mindent látott, látta Elvis-t koncertezni, többször a Rolling Stonest fénykorában, de a mi koncertünk is nagy élmény.
Vigyorgunk csak, nem tudunk mit mondani. Aztán belemegyünk a new yorki éjszakába. A Ben után caplatunk, egyik helyrôl a másikra, a Petitôl mindenhol személyit kérnek, hogy betöltötte-e a 21 évet, én meg mondom, hogy most játszottunk a Joe’s Pub-ban, magyar zenekar vagyunk hagyjanak békén. Úgy érzem, ezzel le lehet kenyerezni mindenkit, illetve jól esik ezzel kenyerezni. Aztán megunjuk, megéhezünk, 4 körül visszamegyünk a vietnámi étterembe a szálloda mellé, és halat eszünk. Leegyszerûsödik megint minden. A hal finom, enni jó, aludni jó, még akkor is, ha ketten fekszünk minden ágyon. Nekem szerencsém van a Sanyival, de a Karcsiról a Peti álmában állandóan lehúzza a takarót.
Másnap délben kerül elô Ben, és elindulunk Brooklinba. Egy óráig kevergünk utcákon, mígnem megtaláljuk a stúdiót. Kibérelte, - ilyen jó dobhangot sehol máshol nem lehet felvenni-mondja. Egy kopott házhoz érünk, Josh már vár, folyamatosan vigyorog és poénkodik, ô a tulajdonos. Rideg, valószínû veszélyes környék, két fekete srác rögbilabdát dobál a kocsik felett keresztül az úton. Bent minden van, gyönyörû hangszerek, gitárok, pazar technika, lelazult junky környéken, minden flanctól mentes brooklini stúdióban. A folyosón srácok cigiznek, beinvitálnak magukhoz, a stúdió mellett lakások vannak, építészek, zenészek mindenféle jó arcok laknak együtt. A Bestye Boys is innen jött, meg itt dolgozik és merít, meg az MGMT-is ezen a környéken tengeti hétköznapjait. Ülök a feljátszószobában, és csak vigyorgok. Egy korábbi számunkat vesszük fel kezdésnek, az “Elment az utó”-t. Mindenki egyszerre játszik, mintha koncerten lennénk. Gyönyörûen szól, Ben elôbb még manager volt, aztán a keverôpult mögé áll, és profi hangmérnök, majd a zongara mögött befog néhány akkordot. Nekem tetszik, de ô azt mondja, hogy ez túl radioheades, majd San Franciscoban kidolgozzuk. Aztán megkéri a helyi technikus srácot, - akinél nincs lehetetlen- hogy vécépapírral ragassza körbe a fejünket, hogy a felvétel hangulata még jobb legyen, ô örömmel ragasztgat, pár perc múlva mindenkinek be van kötve a feje, és már egy új dalt veszünk fel. Éjszaka 4 kor kerülünk ágyba, már New Yersey-ben. Senkinek nem kell mesélni lefekvés elött.
 

Burlington egy gyönyörû hely. Kompon kellett átmennünk, az úton figyelmeztetô tábla, hogy medvék átjárásra lehet számítani. Mindenhol fákat látni, Burlington mellett akkora egybefüggô erdôség van, mint Magyarország. A Bana felhozott reggel a szobába egy kézzel rajzolt térképet, amin a kisváros és környéke látható. Itt lehet síelni, sznóbordozni, kirándulni, a tavakon horgászni, vitorlázni. Paradicsom. A vidék neve Vermount.
A kisvárosban sok helyes ember él, egyik étteremben egy nagymama basszusgitározott duóban egy nagypapával, aki zongorázott a vacsorázó közönségnek. Mi az utcáról bámultunk be, a nagymama háttal ült, a nagypapa szembe velünk, és nagy átéléssel bólogattak a zene ritmusára. A nagymama valahogy megérezte, hogy nézzük, felénk fordult és elmosolyodott, mi visszavigyorogtunk zavartan és odébb álltunk.
A koncertrôl nem írok, mert semmi különös nem történt, a Plastic People-el játszotunk megint. Most már egyértelmûen Kistehén fanokká váltak. A basszusgiáros lánynak a kedvence a Virágok a réten, a gitárosnak a Feri, az öreg szaxis meg amblokk szeret bennünket.
Másnap Bostonba utaztunk. A Ben is velünk van New Yorkig. Ô az, aki az egész turnét megszervezte. Együtt utaztunk a kocsiban. Már hetek óta erôlteti, hogy a koncerteken játsszunk új számokat is, amiket majd felveszünk New Yorkban és San Franciscoban. Ezek a számok még nincsenek kész, nincsenek begyakorolva, nincs szöveg. Nincs a turnén agyam arra, hogy a buszban írjak, örülök, ha a koncertre tudok koncentrálni, meg nem szabad olyan számot játszani ami nincs kész, mert néhány rossz másodperc is tönkretehet egy koncertet, és itt Amerikában nem akarunk kísérletezni. Szóval ezt jól megbeszéltük, mondta, hogy annyit veszünk fel, amennyit akarunk, illetve tudunk, ô azt szeretné, ha elkezdenénk együtt dolgozni az új anyagon, jutunk, ameddig jutunk. Mindenki megnyugodott.
Bostonban megint a Plastic People-el közösködtünk a közönségen. Minden csehül volt kiírva, szóval ez az este elsôsorban róluk szólt, kicsit olyan volt, hogy ha már itt vagyunk akkor mi is játsszunk. Nem volt hosszú a koncert, sok cseh, és amerikai, néhány magyar nézô. Az egyiknek nem tetszett a borító, mert egy nôt fûrészelnek ketté és ez egy nônek nem jó látvány, mondta. Amásik srác kifogásolta, hogy a borítóra nem magyarul van írva hogy kistehén. Otthagytam ôket.
Ma nagy nap, talán a legfontosabb koncert lesz a turnén. New Yorkban játsszunk, a Joe’s Pub-ban.  Fontos hely a város szívében, sok fontos emberre lehet számítani, kiadók, ügynökségek, eljön többek között Letterman Show zenei rendezôje.
Karcsival azon röhögünk, hogy Magyarországon akkor lettünk platinalemezesek, amikor tönkrement a zenei ipar, és a platinalemez olyan kevés eladott példányszámot jelent amitôl továbbra is csak hobbyzanakarként létezhetünk, aztán kimentünk Európába, ahol addig még viszonylag el lehetett adni cédét, már kint sincs az mint 5-10 éve. Aztán turnézni kezdtünk elôször Németországban, erre ott olyan erôs recesszió lett, hogy a fiataloknak nincs pénzük koncertre járni, ezért a koncertszervezô ügynökségek is sorra tönkrementek, erre kijövünk Amerikába, esetleg jó helyre is kerülnénk, mi 10 perc alatt sztárok lehetnénk, csakhogy Amerika gazdasági válságba kerül, és bezár. Olyan, mintha valaki bennünket küldene egy világ körüli útra, hogy zárjunk be mindent. Az utoló csukja be a kaput!
Lefekváés elött még egyeztettünk, hogy ki mit lopott el eddig a szállodákból. Karcsi Quebecbôl a szappant, nem tudott ellenállni, viszi haza, Zoli törülközôt, én kókuszos arckrémet, már nem emlékszem, talán Chicagóból, Jani egy fürdôköpenyt, de azt talán még hollandiában volt. Reggel az amerikai managerünk Ben megjelent egy szállodai párnával. Ô is benne van a buliban.
 

Quebec városba két nagy híd fut, ami alatt a Szent Lôrinc folyó, benne meg lazacok. A buszból Karcsinak most egy tökéletesen éles képet sikerült készítenie a híd korlátjáról. Ô olyan képeket készít - gondolva a hosszú téli estékre - amik egyenként alapos magyarázatra szorulnak: például a képen látható szürke vasgerenda, az egy hídnak a része, ami alatt a képen már nem látható gyönyörû folyó húzódik, mögöte a nem látható felhôkarcolók, nem kivehetô naplementében megcsillanó egyeltalán nem látható suhanó autókkal…stb.
Kora este értünk oda, modern szálloda, még festették a bejáratot, és az autómata ajtó sem mûködött, mert nekimentem. A szappanokon lehet lemérni a szálloda jellegét. Itt nagyon extra szappanok voltak bekészítve, természetesnek tûntek, újra csomagolható papírban.
A város idén ünnepli alapításának 400-ik évfordulóját, ennek alkalmából tartanak fesztivált, mindenféle programok szanaszét. Erkélyeken, oszlopokon, házfalakon a 400-as szám villog, lobog, amitôl Peti parázni kezdett.
A Grand Palaice nevû koncertteremben játszottunk. A környéke fesztiválra hangolódott tóparti terület, mindenféle különleges dologgal. Láttunk egy kertet, amiben a növények össze voltak kötve szerkezetekkel, amik így együttesen azt mutatták, hogy épp ma milyen hónapban vagyunk. Nem értettem, csak sejtettem, és jól nézett ki. A háttérben gyárak füstölögtek, illetve a Robi szerint gôzölögtek. Nagyon jól kinézô gyárak voltak, olyanok, mint a Pink Floyd: Pink Pig -címû albumának borítója. Mindenki szép. A gyár is szép.
Koncert elött egy színházi társulat tisztítási jelmezbe bújt, felment a színpadra és elôkészítette, azaz betisztította nekünk a hangszereinket, mikrofonokat, zsinórokat rövid performance keretében, aztán tûzvédelmi felhívásokat közöltek, majd bejelentettek.
Kb. 200 ember volt kíváncsi ránk, akik türelmesen halgatták a koncert elsô számait. Aztán jött a benzinkutas dal, aminek a végén bábozok egy szamárral, ettôl beindultak, és végigtáncolták a koncertet. A szervezô meghívott jövôre a nyári quebeci fesztiválra, és megköszönte, hogy eljöttünk.
Koncert után éttermet kerestünk, de Quebec eléggé északon van, és a belvárosa nem túl nagy, abban meg alig találni sokáig nyitvatartó éttermet. Végül rábukkantunk egy Mike’s éttermére. Rendeltünk. Egy ötvenes férfi ült mellettünk egyedül, kopott nyolcvanas éveket idézô pulóverben, elötte pohár víz, mellette világatlasz, ô meg már a második papírabrosz hátulját írta tele valamivel. Tomi megjegyezte, hogy helyi író. A férfi, mikor meghallotta, hogy idegen nyelven beszélgetünk megszólított. Elmeséltük honnan jöttünk, és mi járatban vagyunk itt. Örült, és megkért, hogy adjuk át üdvözletünket annak, aki a zenés József Attila estet tartotta Quebecben. Látta, és nagyon tetszett neki. Nem jutott eszébe a színész neve, de mi biztosan találkozunk vele - mondta, mert szerinte a magyar mûvészeti élet szûk, illetve kicsi, de annál nagyobb hatással van a világra. Egyébként hallott arról, hogy jön ide egy Little Cow nevû magyar zenekar, és olvasta azt is, hogy a név keletkezése érdekes történet, de már nem emlékszik rá. Elmeséltem, erre ô  mindent lejegyzetelt. Megkérdeztük milyen az élet Quebecben azt mondta nagyszerû, ivott még egy korty vizet, és elment.
 

A hétfô reggelt autószereléssel kezdtük. Mivel Tomi is csatlakozott a csapathoz, át kellett szerelni az utolsó ülést, hogy elférjünk. Aztán irány Kanada. Egész nap utaztunk, az amerikai-kanadai határnál feltúrták a buszt, de nem tartott sokáig, s baléphettünk az országba.
Végre. Itt megint kilóméterben számolják a távolságot. Ez növeli a konfortérzésünket. A mile-t nem tudom megszokni. Olyan, mintha az óra helyett bevezetnék mondjuk a csiga idômértékegységet, és egy óra az három és fél csiga lenne. Mindenhol örülünk, ha valami kicsit is európai. Kanada az Egyesüt Államokhoz képest az. Ahogy kinéz, amilyenek a városok, az emberek, békésebb, toleránsabb benyomást kelt. Torontó mellett aludtunk. Késô este értünk oda. Egy idôs indiai recepciós fogadott, hatalmas haját a szakállára tekerve. Távkapcsolókat és kulcsokat nyomott a kezünkbe és a kókadt csapatot beterelte a szobákba. Karcsi mondta, hogy lessük meg a sikh férfit, mikor lefekszik és kiengedi a biztosan bokáig érô haját.
Reggel ébredés, aztán bementünk a közeli egyetemre. Délben adtunk egy koncertet az aulában. Az egyetemi rádió közvetítette. A reggeli kávénkat a koncert alatt ittuk meg, egyetemisták jöttek, mentek, megálltak, leültek, tapsoltak, a rádiósok vették, mi meg félálomban kávét kortyolgattuk valahol kanadában Torontótól nem messze egy egyetem aulájában a színpadon és játszottunk. Utána bementünk Torontóba, az új szállásunkra. Betettük a mosást egy olyan gépbe megint, amire nincs kiírva semmi. Így csináltuk egy hete is az elôzô helyen, és csodálkoztunk, hogy milyen szép, száraz, és tiszta lett. Hát kiderült, hogy az csak a szárító, és egy hétig tökéletesre szárított ruhákról hittük, hogy tiszta.
Torontó nagyon jó hely. Még aznap este a Lula Lounge nevû klubban léptünk fel, a Smallworld Music Festival keretében, a prospektusban hungarian moshup stílusmegjelöléssel, olyan zenekarok mellett, mint Los Lobos, Baba Zula.
A hely és környéke nagyon hangulatos volt. A latin negyedben voltunk, mindenütt hangulatos kávézók, kocsmák, éttermek, apró boltok. A Lula klub egyetlen nagy terem, középen tánctér, kétoldalt kisebb magaslaton asztalok, székek, boxok, régi piros lámpák, hosszú bárpult. Mindenhol másfajta terítô, más szalvéta, ami szövetbôl volt, és leginkább az otthoni fejkendôrkre hasonlított. A portugál pincérlány egyedül rakta ki az összes terítéket két órán keresztül. Minden kicsit ütött kopott volt, de ez inkább otthonos érzést keltett. Látszott, hogy a csillogást a kaja minôségében, a programokban, és a kiszolgálás kedvességében rejtik el. Valahogy olyan jó állapotba kerültünk, hogy mindenki elmondta röhögéssel egybekötve, hogy mi a baja saját magával. Na jó majdnem mindenki. Sanyi azt utálja, hogy iszonyú sokat beszél, de semmi értelme nincs annak, amit mond. Én azt, hogy állandóan harcban vagyok a világgal, valahogy ez jutott ott az eszembe. A Karcsi azt utálja magában, hogy aggódik ballépéseitôl, s azok következményeitôl. Valahogy szeretné elfogadni például azt, hogy minden, ami a kezébe kerül eltûnik, amit meg kell jegyezni, elfelejt stb.. A Peti nem válaszolt azzal az indokkal, hogy ô kérdezte elôször!?

Lassan gyûlt a közönség, fôleg középkorúak, kevés fiatal. Mindenki a koncertre jött , az elején ültek, ettek-ittak beszélgettek. Nyolckor fegyelmezetten játszani kezdtünk. Csend, mindenki ránk figyelt. Mintha valami zsûrinek játszanánk. Furcsa helyzet. Nem volt rossz csak más, mint minden eddigi, de hamar megszoktuk és elegáns koncertet adtunk. A “zsûri” nem bírta sokáig, és táncolni kezdett.  Egy férfi bekiabált: magyarul a szájber gyereket!..., Peti meg visszaszólt, hogy az ugyan az, mint angolul, és lenyomtuk angolul. Kicsit kivagyunk ezektôl a megélhetési kivándorlóktól, akik mindenhol az elhagyott otthonukat követelik vissza. A koncert után odajött a srác, hogy ô “magyar dj.” Torontóban, korábban New Yorkban élt, ugyan ebben a beosztásban. Elmondta, neki nagyon tetszett a koncert, de csalódott, mert ô magyar koncertre jött, és ez nem az. Kellemetlen hosszú beszélgetésbe kezdtünk, amibôl nehéz jól kijönni. Elmondtam neki, hogy mi nem az itt élô magyar kolóniáknak jöttünk zenélni, hanem az amerikaiaknak, kanadaiaknak, akik nem értik a magyar nyelvet mint, ahogy a ma esti közönségen is láthatja. Klubbokban, nemzetközi fesztiválokon zenélünk, amerikai szervezésben, amerikai promócióval. Talán kapizsgálta mirôl beszélek, de errôl a folyamatról nekem nem árult el semmit. Mindegy. Hihetetlen, hogy mindenütt szembetalálkozol ugyan azzal a provinciális korlátolt tudatlansággal. A kigyúrt fukszos kopasz agresszív típust is magyar unikumként terjed a világban.
A koncert után azért jött más is. Sok kanadai gratulált, a fesztivál szervezôje boldog volt, hogy hétfô este képesek voltunk megtáncoltatni a kanadaiakat. Ez itt nagyon ritka. A portugál pincércsajnak is tetszett. Volt egy kis csapat fiatal: egy ukrán lány, aki énekes, egy magyar származású filmrendezô, meg egy nagy spanyol színésznô és egy fekete grafikus srác. Meghívtak a szomszéd kocsmába egy italra. Mikor beléptünk country zenekar játszott rugókon, hegedûn, fûrészlapon. Dumáltunk, a csaj nagyjátékfilmeket rendez, most két forgatókönyvön dolgoznak a nagy spanyol színészcsajjal, aztán télen mennek Kubába forgatni. Ebbôl élnek. Az énekes lány meg a harmadik cédéjét adja ki. Neki a rendezô csaj klippeket forgat, Peruban, Mexicoban. Hazaindultunk. A torontói éjszakában a Janó a spanyol erôs testalkatú színész csajjal spanyolul veszekedett, mint férj, s feleség, mi dôltünk a röhögéstôl, az énekes csaj közben gyönyörû ukrán szerelmes dalokat énekelt, a fekete srác meg csak mosolygott, a csajok szerint mindig görcsös, mégis lazán felajánlott egy következô napi városnézést. Megköszöntük, elbúcsúztunk, kidôltünk.
Másnap délben már a kínai negyedben, és az olasz negyedben kóvályogtunk. Találtunk egy Hungarian Thai nevû éttermet húslevessel. Torontó kényezteti lakóit. A világ minden kultúrája keveredik keresztül - kasul.  Délutáni indulás Montreálba. Holnap Quebecben játsszunk. Ahogy elindult a busz mindenki beájult.
 

Chicago, az komoly, hát hosszú lesz. Elôször is pénteken megérkeztünk, Tomi várt a szállodánál, kamerával. Ettôl kezdve amerikai botladozásaink rögzítven lesznek. Percekig csak forgatott a kamera mögül, és nem szólt semmit. Meg sem tudtuk kérdezni hogy mi van otthon. Aztán bementünk Chicago belvárosába, ahol a hétvégén két fesztiválon is részt vettünk. Az egyik a chicagoi világzenei fesztivál, ameinek keretében péntek este a Martyr’s nevû helyen, szombat este pedig az Empty Bottle klubban játszottunk. A kettô között szombat délután felléptünk az Hyde Out Block Party nevû, híres chicagói indie fesztiválon.
Ôrület volt az egész hétvége. Péntek este fáradtak voltunk. Elöttünk egy kanadai rajzfilmzenekar játszott “lolka-bolka” -szerû slágereket hihetetlen fapofával, minderre egy chicagói balettáncos kígyózott a közönség között. Abszurd volt, tetszett. A managerünk azt mondta, hogy ez egy fontos fellépés lesz, számíthatunk kiadók, meg producerek megjelenésére. A helyi rádió is ott volt és élôben közvetítette a koncertünket. A közvetítés zenei szerkesztôje megkérdezte, hogy a: “Frenky took away my blaser…”, azaz a “Feri elvitte a kabátom…”, hogy azt játsszuk- e, mert az a kedvence, és a “Virágok a réten”-t, mert az a másik. A fáradtságra rá jött egy kis görcs is. Megtelt a hely, és minden macera ellenére jó volt a koncert, a helyiek nagyon dícsérték, bár a közönség visszafogott volt, kicsit arisztokratikusan kezelték érzelmeiket. Nem csalódtunk, de megjegyeztük, hogy talán a chicagóiak visszafogottabbak. Biztos nagyon sokféle zenét hallanak nap mint nap jó elôadóktól.
…, na de aztán a másnapi két koncert erre alaposan rácáfolt.
Kora délután érkeztünk a Hide Out fesztiválra. Napsütés, Chicago széle, raktár jellegû környék, vigyorgó barna de mégis szôke fiú fogadott. Mindenkihez volt egy-két hízelgô szava, milyen szép a neve, milyen szép a szeme stb., Petivel lefényképezkedett, aztán elmondta, hogy bármire szükségünk van, intézi. Hatalmas éteri zúgás jött valahonnan, a színpadon viszont nem volt senki, illetve pár ember nézett le a közönség felé. Felmentem, és hihetetlen látvány fogadott. Az elementális kozmoszi zenét kábé 50 gitáros gerjesztette. Egyszerre gitároztak ugyan abban a hangnemben a nagyszínpad elött a közönség között. Dagi gyerek verte a csillogó zöld dobját, punk csajok gitároztak, új hippi fiúk szólóztak, gyerekek kóvályogtak közöttük, kis csöves erôsítôk sírtak mindenütt. Egy fehér ruhás, fehérre meszelt arcú megváltó szerû alak kántált hosszúra nyújtott szavakat mindezek tetejében egy dobogón. Megdöbbentô látvány és zenei élmény volt. Minden benne volt, ami amerikában a gitározást, zenélést jelentheti. Felszabadító volt, forradalmi, összetartó, monumentális, laza, ôserejû. Aztán vége lett, persze legalább 10 perc volt, mire mindenki le tudott jönni onnan, aztán fogták egyenként a kis erôsítôiket, gitárjaikat és hazamentek. A kisszínpadon Lou Reed szerû dalokat játszó zenekar adott koncertet, azután jöttünk mi.
Nagyszínpad, sütött a nap. Belecsaptam. Az elsô akkordoknál általában érzem, hogy milyen lesz az egész koncert. Sokan gyûltek össze a színpad elött és lüktetni kezdett minden. Végignyomtuk a koncertet, a közönség szeretett. Ez volt életünk elsô amerikai rockfesztivál élménye. Jó érzés, sokat hallott fülek megdöbbenve mosolyognak a keleteurópai ska-ra, mi meg félmesztelenül ugrálunk. Annyira szétgitároztam a kezem, hogy csupa vér lett a gitárom. A Karcsi három dobverôt is eltört egy szám alatt volt, amelyiket egy kézben négy dobverôvel dobolt végig.
Aztán mindenki gratulált, kajálás, a kisszínpadon meg elindult a Dan le Sac nevû angol zenekar. Egy kedves harmincas dagi mérnôk egy laptop mögött, mellette egy-két kütyü, és vele egy mellig érôen szakállas munkatársa. Elektropopot nyomnak sok radikális szöveggel. Néha valamilyen nagy fekete könyvet vett elô az énekes, és abból rappelt. Velük már találkoztunk valamelyik fesztiválon talán Hollandiában. Aztán jött a Plastic People. Le vannak már ôk is amortizálva erôssen. A szakszist úgy támogatták a színpadról le meg fel, majd nem figyeltek rá, és elkóválygott.
Ekkor a kisszínpadon jött valami, ami mindent átírt, amit addig a koncertezésrôl, zenélésrôl képzeltem. Már a korábban feltûnt az öltözôben három furcsa alak, zenekarnak tûntek, nagy bajússzal, dajerolt hosszú hajjal. Ezek vagy nagyon jók, vagy nagyon semmilyenek-gondoltam. Kisstílû, elhamarkodott elôítélet volt. Azzal kezdték a koncertjüket, hogy felgyújtották a dobot közönség között, égô dobverôkkel doboltak rajta, majd az énekes egy kukát húzott a dobosra, az meg a kuka alatt nyomta tovább. Mindezt nem a színpadon, hanem komolyan a közönség között tették, iszonyú energikusan, tök jól zenélve. Néhány perc múlva már a színpadon is közönség örjöngött önkívületben. Az énekes belebújt a kukába, a tömeg meg örjöngve emelte fel és adták egymásnak kôrbe, ô meg énekelt. Kezek a tömegbôl óvatosan tartották a mikrofónzsinórt, miközben mindenki arcára ôrült mosoly ült ki, mintha valami szarnak itt lenne a vége és kezdôdhet valami új. Eközben a harmadik tag, a gitáros zúzta a rockot valahol a tömegben. Aztán a dobos a nagydob tetejére került, a tömeg tartotta magasba a nagydobbal együtt, az emberek a magasba emelték neki a dobszerelés többi részét is ô meg püfölte. Aztán felkerültek a színpadra, ahol egy mûelefánt állt, amit az akkor már színte teljesen meztelen zenekar megmászott és meghágott, majd ismét a tömegbe vetették magukat. A nevük: Monotonix, - freedom fighters of Izrael. Izraelbôl jöttek, Tel-Avivból. Ott találták kia az egészet. Hat hónapos turnén vannak, mesélte az énekes utána. Neki is tetszett a koncertünk-mondta, én a radikális performanszuk után kicsit szégyeltem a konzervativizmusunkat. A feleségéhez haza kellett mennie két hétre -folytatta-  mert különben elvál. A dobos közben a háttérben egy asztalon mérte fel a tûzkárokat, majd közel fél órán keresztül renoválta gondosan a dobját. Holnap is fel kell gyújtania Kanadában.
Aztán adtunk két riportot és összefutottunk egy nyolcvanegy óta kint élô szobrász srácal Miklóssal, aki képbe hozott bennünket, hogy hol is vagyunk. A Hide Out fesztivál az a hely, ahol az szervezôk jó érzékkel válogatják ki az épp legizgalmasabb, legújabb zenekarokat. Ez az a hely ahol a dolgok születnek, illetve elsôkét beleláthatsz a világ, illetve Amerika legeredetibb, legújabb kezdeményzéseibe. A riporter csaj hajtogatta, hogy az tetszett neki a Little Cow-ban, hogy tök erôsen érzôdik a keleteurópai hatás, mégis tök modern. Eléggé szét volt esve, elnézést kért, hogy amit kérdezett arra ô felelt, és már nem tud mit kérdezni. Felpattant és elviharzott.
Aztán jött az este. Klubkoncert. Teltház. Ugráló tömeg, vigyorgó lányok. Csak annyi volt a különbség Budapesthez képest, hogy itt némelyik lány cowboykalapban volt. Egy srác megköszönte, hogy végre össze tudott jönni egy csajjal. Ez már hónapok óta nem sikerült. Jó hatással vagyunk rájuk mindenhol. A koncert sokszor az ôrület határát súrolta, az iztaeli freedom fighters-es zenekar meg ránk volt jó hatással.
Chicagót bevettük. Elfáradtunk. Este még kicsit összevesztünk, az “aludni vagy enni” problematikáján, aztán arra aludtunk el a Petivel, hogy a tévében egy ember bemászott egy hatalmas jeges vízesés tetejére a szakadék fölé, a sodrás tolta a lábait lefelé, nem bírt megmozdulni. Öngyilkos akart lenni, de meggondolta magát. Mentôcsapat jött, viszont az ember ereje már elfogyott. Elesett. Ekkor reklámot vágtak be, és nem tudjuk, hogy mi lett a vége, mert elaludtunk. Peti szerint meghalt.
 

Egy estét Kansas City-ben töltöttünk. Kansas után már Texas állam következik. Eddig talán a legrendezettebb város, ahol jártunk. Angolosan egyformára nyírt gyep, hatalmas kertvárosok, virágok mézeskalács házikókkal. Minden háznak van egy terasza üldögélésre, kerítés sehol, viszont embert kertben, vagy járdán, vagy teraszon nem látni. Még kertészt sem. Úgy tûnik, mintha egyszer nagyon megcsináltak volna mindent, aztán befújták valami tartósítószerrel. Idefelé egy nyílegyenes úton jöttünk Lincolnból. Elôzô este buliztunk a Plastic emberekkel, két Lincolni lány is csatlakozott, az egyik nagyon elhagyta magát, mialatt a másik ezoterikus hullahopp karika kurzust tartott a parkolóban. A Plastic People dobosa volt a leghálásabb tanuló. Ötvenes faszi, kopaszodó cseh mikiegér arc, pipaszár lábakkal hatalmas sörpocakkal tekerget éjszaka az aszfalton. Rajta a karika, azon meg misztikus madzagok. Abszurd látvány, cseh misztika.
A lány egyébként bioagrármérnöknek tanul, ami Amerikában kemény dió. Itt nem állítják le a motorokat, nem sajnálják a kajákból az olajat, génkezelt kukorica és szójaültetvények ameddig a szem ellát. Mindenbe jeget tesznek, és amit csak lehet hûtenek. Hûtik az italokat, hûtik a lakásokat , egymást, a rendôr hûti a sofôröket, a kemény törvények a masszát. Mi még ellenállunk.
A koncert itt Kansasban melankólikus lett. Kevesen jöttek, bár a hely jó volt, koncert-kocsma. A Plastic People-el megbeszéltük, hogy most ôk is és mi is változtatunk a repertoáron, ne únjuk meg egymást túl korán. Mi a keringô koncertet játszottuk, ami nagyon jól esett a sok dinamikus után. A Plastic-nek ez a koncert tetszett a legjobban, az öreg szaxis többször táncba indult, de mindig bárpult állította meg. A kis kansasi közönség is élvezte, cédéket vettek, és elnézést kértek a kansasiak nevében, hogy csak ennyien vannak itt. Egy kóreai nô kóreába vinne bennünket...mondta, jelentsen ez bármit is jól hangzik.
Autópálya, 75 mile-ra állított tempomat, Keith Jarrett szól a kocsiban, lábamnál focilabda gurul, kopott fehér farmok mennek el mellettünk Kansas City felé vissza. Úton lenni jó, nem tudni honnan jössz, hová mész, csak sejteni.
 

Egy napot utaztunk Madisonból Lincolnba. Ez már Nebraska államban van, ami azt jelentette, hogy Wisconsint elhagyva át kellett szelni Idaho államot. Kb. 800 kilóméter. Szerencsére tegnap este nem volt koncert. Bárhol álltunk is meg, mindenhol fociztunk. Az autópály fizetô sorompójánál el is zavartak.

Egy ismeretlen kisvárosban ebédeltünk, ami megint egyetemvárosnak tûnt. Úgy néz ki, mintha Amerikában mindenki volt, van, vagy lesz egyetemista. Vajon hol tanulnak azok, akik egyszerû vízszerelôk, vagy kômûvesek lesznek. Karcsi szerint azok is egyetemisták itt, csak megállnak az elején, és szakosodnak.

Lincoln már Amerika belseje. Ide túrista nem jön, meg bevándorló sem. Itt minden sokkal egyszerûbbnek tûnik, mint máshol. Szélesebbek az utak, a sok teherautó, meg tehervonat gyárakat sejtet. Nagy kertes elôvárosok, régi kocsik, sok minden nem csillog annyira. A kajáldában nics kávé, a használt könyvesbolt kirakatában a poros, salátaleveles amerikai irodalom között fekete-fehér házimacska alszik. Jól érezzük magunkat. Este koncert. Bárhová bementünk a plakátjaink kint lógtak a falakon. Az eladók olvastak rólunk az újságokban, aláírást kért az egyik , a másik szégyenkezett, hogy az egyik ennyire elragadtatta magát. Megköszönték, hogy eljöttünk Nebraskába is. Korábban az internetre beírta valaki, hogy mi olyasmit tudunk, amit amerika már rég elfelejtett. Madisonban odajött hozzánk egy férfi, hogy a zenénkkel és az elôadásunkkal az életet hozzuk ide vissza. Nehéz mindezt egészséges távolságtartással kezelni.

A hely, ahol játszunk már sokat látott. A tulaj egy western film kiöregedett fôszereplôje, John Wayne egy közeli rokonának mosolyával fogadott. 1932-óta áll a lapos faház, középen hatalmas táncparkett, oldalt többszáz asztal, kint süt a nap, korlát van kikötni a lovakat, Harley motorosok mennek az úton sisak nélkül valahová. Kedd délután. A legjobban a távolban megszólaló hosszú mély vonatkürt hangja tetszik. Azt nem látom, ezért épp olyan maradhat, mint a filmeken.

Szóval arra ébredtem, hogy a Karcsi leesett az ágyról. Épp abban a szállodában, ahol szokatlanul magasan volt a matrac. Azóta nem írtam semmit.
Két napot töltöttünk Medisonban. Egy egyetemváros két tó között, mindenhol könyvtárak, kávézók, kocsmák, kollégiumok. Nappal fiatalok császkálnak füzetekkel, laptopokkal háztól házig papucsban és mackónadrágban, éjszaka meg farmerban kurjongatnak az utcákon. Reggel lementem egy kávézóba nézni az amerikai egyetemistákat. Jó életük lehet. A tavon békés horgászok, vitorlások, nap lemegy feljön. Amerikai szép hétköznapok. Ezt nem látni Európából.
A fesztivál a tóparton volt, itt minden a tóparton van, minden utca a tóra vezet, van amelyik bele is hatol. Két koncertet adtunk, egyiket egy nagy színházteremben, a másikat egy klubban. A színházban egy orosz és egy kubai zenekar is fellépett, az orosz erôtlen ír népzenét játszott, viszont a kubai kubait, és fergeteges volt. Karcsira annyira hatott, hogy a klubbkoncertet egy egészen új felfogásban dobolta végig. A bárpultos csajnak egy nap és egy hold volt a hátára tetoválva naívan. Lefényképeztük, örült neki, mondta, hogy még soha sem látta. A koncert elött még kimentünk a tópartra, mert a Bana horgászok közelében szeretett volna lenni. Talált egy damilt, végén horoggal, és horgászni kezdett. Sügérek cikáztak körülötte, de nem haraptak rá. A mellettünk álló horgász közben kifogott egy háromkilós sügért a Bana szerint multiplokátoros orsóval, lélegzô ruhában, titánszöges cipôben, hát ez neki nem sajnos volt, bár reggel mindent megtett, hogy legyen, de nem találta meg a horgászboltot. Amerika nagy, még kicsiben is. Az esti koncert után egy indián csaj kivitt bennünket a parkolóba. A teliholdra mutatott: annak köszönhettek ma este mindent…-mondta, és megugatta a holdat a buszunk mellôl, majd elbúcsúzott. Ma indulunk Lincolnba, hosszú út, elötte még kipróbálom a szálloda medencéjét.
 

Milwaukee. Persze megint reggel van. A tévében mindenhol az Ike nevû hurrikánról tudósítanak. Szélfújta emberek állnak a viharban piros dzsekiben és vesézik a helyzetet. Háttérben vagy tomboló tenger, vagy házak ablakait deszkázó apukák. Az elôrejelzések szerint mi már csak a vihar szélével fogunk találkozni valahol Kansas-ben.
Tegnap este itt játszottunk. Nagy csillogó márvánnyal teli terem, vigyorgó helyi hangtechnikus, aki megérkezésünkkor a földön hemperegve fotózott le bennünket. A koncert után sokan jöttek aláírást kérni. Idôs amerikaiak is voltak köztük. Sokat beszéltek Prágáról, mi lelkesen bólogattunk, szerintem azt hitték, hogy mi vagyunk a Plastic People, vagy a Plastic People meg a Little Cow az ugyanaz, illetve Budapest meg Prága az  amerikából nézve tulajdonképpen egy. Emberek valahonnan Kelet-Európa közepérôl itt vannak és zenélnek. Idônként a csevegés alatt mondtak néhány cseh szót ajándékba. Egy magyar fiú azt állította, hogy ô nagyon szereti a zenénket, egy haverjától töltötte le, de nem tudja, melyik albumomot. Magyarázta, hogy mi olyan rap szerû zenét csinálunk, én kétkedve bólogattam, van egy két rap szerû dolog a zenénkben, de.... Erre elôszedte az ájpodját, és bedugta a fülembe. Az apró monitoron megjelent rólunk egy fotó, és elindult az “Az a baj” a Belgától. A srác nagyon zavarba jött, elnézést kért és gyorsan megvette a lemezünket. Mondtam neki, hogy nekünk ez nem ciki, sôt. Visszamentem az öltözôbe, és felvettem a véres fehér hentesköpenyemet, és kezemben a törött fûrésszel bejelentettem a Plastic People tagjainak, hogy most visszamenôleg minden nézeteltérést rendezünk a magyarok és csehek között. Az öreg szaxis Mátyást és Ferencz Jóskát emlegetve lenyugtatott, hogy már minden a legnagyobb rendben van, mi egyek vagyunk a világ szemében.
 

Tegnap este koncertet adtunk Cedar nevû klubban Minneapolisban. Igazi koncertklub, minden erre van kitalálva. Nagyon gyenge volt a cucc, ezért mi nem éreztük magunkat annyira konfortosan, de kifelé jól szólt minden. Ráadásul a gitárok feldobták a talpukat a koncert elején, húrok,  hangszedôk összeesküdtek, és a Peti így az én gitáromon játszott, én meg inkább semmin. Ennek ellenére a közönség felállva tapsolt a végén. Nyúlsapkámért nagyon hálásak voltak és a Janó népi majomtánca is lenyûgözött mindenkit. Olyan kistehén dinamikus és melankólikus koncert volt egyszerre, az emberek ültek végig, mi viszont álltunk, olykor ugráltunk, máskor lábujjhegyen sugdolództunk a mikrofonokba. Pinokkió nem jött, mert állítólag lebetegedett. Néhány magyar viszont eljött, magyar szövegeket szerettek volna hallani, de ugye mi nem ezért vagyunk itt, meg valószinû ôk sem ezért költöztek ki Minneapolisba. Tegnap láttam elôször koncert elött a zenekaron az elsô egy hét nyomát. Mindenki hazagondolt.

Minneapolisban vagyunk. Ma este koncert lesz egy klubban. Tegnap nem csináltunk semmit, illetve reggeliztünk a szállódával szemben lévô Denny’s –ben. A reggelizés mindig meghatározó. A város szélén vagyunk az autópálya mellett. Mindenhol étterem, és rengeteg autó. Az emberek nem gyalogolnak. Egyik busztársaság így hirdeti magát: Nobody walk! A zebra is fele olyan keskeny mint otthon. Csak libasorban tudunk átmenni rajta. Próbáltuk az új számokat az egyik szállodaszobában, aztán elmentünk dobért estére, egy minneapolisi kertvárosba. Minden olyan volt, mintha a Rómain lennénk. Kis régi házak, kiskertek, benne veteményes, meg olyan illatú virágok, amik a nagymamámnál voltak falun. Mûanyag ôzike a kertben. Robinak honvágya lett. Egy srác kicsoszogott mackóban, kipakolta a garázsból az ötvenes éveket idézô motorcsónak mellôl a dobszerkót. Bevezettünk a belvárosba. A Robitól megkérdezte a szomszéd autós mosolyogva, hogy tudja-e hol van, miután elévágott. Estére vendégségbe mentünk a Ben szüleihez – ô az amerikai manager. Apukája máramarosi háttérrel, de már amerikában született. Anyukája ôs new yorki. Nagyon kedvesek voltak, egy 27 emeletes luxuslakóház a belvárosban felhôkarcolók között. Etettek itattak, Ben gyerekkori képeit nézegettük. A végén anyukája boldogan nyugtázta, hogy ezek a magyarok beszélgetnek. Aztán ellátogattunk a mai koncerthelyre együtt, ahol a Plastic People játszott aznap este. Mi már nem akartuk meghallgatni ôket. Inkább kint dumáltunk két helyi sráccal, az egyik írónak vallotta magát és úgy festett, mint akinek köze van pinokkióhoz, zakóban volt, kis sildes sapka, szôke szöghaj, zakó és selyem sál. A másik meg a Tom Sawyer halgatag szakállas barátja. Van valami Gyilkos Lányok nevû garázsrock zenekaruk, de még soha nem léptek fel.

Nyolcadikán este Ann Arbor-ban játszottunk egy klubban. A hely olyan, mint legtöbb ilyen hely európában, évtizedek óta tartó buliszag, régi plakátok, falfirkák, félhomály, mint nálunk még a kilencvenes évek elején az ilyen klubbok. Ez azért jutott az eszembe, mert egy egyetemi rádióban adtunk interjút elötte, és ott a riporter érdeklôdött a fekete lyuk után, ami nálunk a Gogol utcában volt tizenöt éve. Meséltem neki, hogy a dobosunk volt az egyik alapítója, és a nirvána is játszott ott. Belépünk Ann Arbor-ban a helyre, neve Blind Pig. A falon sorakoznak a korábbi fellépôk plakátjai: Soundgarden, Pearl Jam, Nirvana…mindegy. A koncerten kevesen voltak, de meghívtak jövôre Ditroitba játszani. Mi szerintem nagyon jó koncertet adtunk, nem számít, hogy hányan vannak, én mindig kiválasztok magamnak egy-két embert aki visszalô. Ma egész nap utazunk, megálltunk egy interjúra Millwaukee-ban, aztán tovább. Éjszaka érünk Minneapolisba. Sötét van a buszban, alig látom a betûket, mindenki alszik, a Robi vezet és Django Reinhart szerû zenét hallgat, nem merek hozzászólni, nehogy elaludjon, Jani felébredt éhes, megállunk vacsorázni.

Családi koncerttel búcsúztunk Bowling Green-tôl. Utca közepén egy színpad, mikor oda érkeztünk egy nô énekelt kánkán szoknyában, a fején egy piros bugyival gyerekeknek a bugyiban éneklésrôl. Egy félakusztikus koncertet játszottunk én is a fejemre húztam egy nyúlsapkát. A színpad elött gyerekek, mögöttük a szülôk, azok mögött meg a nagyszülôk. Oldalt tinik. A város annyira megszeretett, hogy október 1-re visszahívtak koncertezni. Épp lett volna egy szabadnapunk. Napról napra bôvül a koncertlista. Ma reggel az étteremben odajött hozzánk egy férfi, hogy nála is lépjünk fel, de ezt lazán jövôre tettük. Tegnap délután egy sikátorban beszállt zenélni a Karcsi meg a Zolipeti. Peti a második emeleti tûzlétráról gitározott lefelé, nagy tömeg gyûlt össze, sugdolództak: “Itt játszanak a magyarok!” Mi rádióinterjúra mentünk a szomszéd városba, ahol ma játsszunk. A Plastic People-lel. Nagyon jó fejek, cseh legenda cseh humorral, az öreg szakszofonos mindent elfelejt, koncert végén általában nem tudja, hogy most lett vége, vagy most kezdôdik. Egyébként botanikus, és néhány hónapja annyira bergott, hogy elaludt a növények között. Nem volt pulzusa, azt hitték, hogy nem él, és koporsóba tették. A halottas házban ébredt, majd annyira kiakadt a helyzettôl, hogy lement a legközelebbi éjelnappaliba és újfent berúgott. Ma reggel kinézek az ablakon és ott tájcsizik a cseh basszusgitáros csaj amerika közepén a reggeli napfényben, az álmos szaxofonos meg cigarettázva nézi.

Elsô koncertünk a turnén, délután harminc fok, napsütéses színpadon. Sztékszag a levegôben, nagyon jó country zenekarok sorra, aztán mi, volt egy kis pánik, elsô koncert drukk, de elmúlt. A közönség utána hosszú sorban állt a cédékért és aláírásokért. Egy lemez nyárra-egy lemez télre, mindent megvettek, fogyasztanak, nagyon és állandóan esznek, mi is belevágtunk a barbecue csirkékbe. Itt olyan vastag mindenki, hogy a Sanyit, ha csak meglátnák egy buszmegállóban (ami nincs) csak úgy állni, azonnal kórházba vinnék. Délután még utcazenéltünk akusztikusan, vidám tömegnek. Az utcán lépten nyomon állítottak meg az emberek, hogy mennyire jó volt mindkét koncert, és "Isten hozott bennünket Amerikában!".

Tegnap megérkeztünk Ditroitba, béreltünk egy amerikai kisbuszt, mindenki kipróbálta, mivel sofôrünk nem lesz. Aztán indultunk Bowling Green városba. Átlagos amerikai kisváros lehet sportpályákkal, fából épült házakkal. A buszban elôkerült a pálinka, aminek hatására a “mit keresünk itt?” érzésünk átmenet nélkül csapott a “ti meg kik vagytok?” –ba. Peti születésnapja is a buszban alakult ki, s pak-pik lerendezôdött. Motel az út mellet. Kifosztottuk a rágóautómatát és elaludtunk. Este jött a Ben – ô szervezte a turnét-, kopogtatott, én felébredtem, azt hittem most kell indulnunk Amerikába. Ben is kapott pálinkát, mi meg ajándékokat tôle. Reggel Néhányan futni mentek a közeli parkba, én nézem az amerikai csatornákat, indiános film, kutyaszépség verseny, most meg egy “arts” nevû csatorna kever dadaista filmklasszikusokat zene klasszikusaival, furcsa álomszerû mûsor egy hasonló reggelen.

még semmit sem tudok